Miért hittétek el?(short story)

Fény

A szemfájdítóan fényes fehérség, mintha kezdene halványulni és az érzékszerveim újra működni kezdenek. Az orromat furcsa szagok töltik meg, fertőtlenítő, festék, de a halál undorító bűze is ott van, nem olyan erős, de a háttérbe rejtve elcsúfítja a másik kettőt. A testem kezd nehezedni, a békés érzéketlenség kezd eltűnni. Nem tudom vagyok ott, nehézkesen lélegezve, amíg a semmi kezd szerte foszlani körülöttem. Többé már nem lebegek, hanem fekszem. De vajon miért ilyen nehezek a szemhéjaim? Mintha valaki pillanatragasztóval ragasztotta volna őket össze.

A fehéret fekete váltja fel, csak időnként látok sárgás foltokat úszkálni és villogni, egész szépek, de kicsit bosszantóak, fáj tőlük a fejem. Az egész elmosódó, elfuserált tűzijátéknak látszik csupán, amit koszos ablaküvegen keresztül figyelek a vaksötétből. Szeretném elkapni a tekintetem, de nem lehet, mint ahogy a tengerből sem voltam képes kitörni. A furcsa fényjáték talán nem is olyan rossz a fulladáshoz képest, csak tudnám hol vagyok. Itt nincsenek különleges lények, csak én a fények, a furcsa szag és a tompa fájdalom. Ez itt nem a vak, ragacsos sellők birodalma, nem vár rám olajcunami borzasztó vérhabokkal, nem hallom többé a kétségbeesett haldokló madarakat sem. Ez a semmi birodalma sem lehet, hiszen megszűnt a fehérség, nem is lebegek többé és érzem a szagokat is. De akkor mi lehet ez a hely és vajon meddig leszek itt? Más helyek is várnak még a halál után vagy ez lenne a végállomás? Így maradok majd örökkön-örökké? Visszatérhetnék a fehérséghez? Az volt eddig a legjobb, úgy érzem megőrjítenek a visszatérő érzékeim.

Egyszer csak a hallásom is visszatér. Valami csipog, mint egy ébresztő, amiről elfeledkeztem. De mégis ki állítana ébresztőt a holtaknak? Mi már soha többé nem kelünk fel. Hacsak nem válok kísértetté és bolyongok a medence körül egy örökkévalóságig. Nagyon remélem, hogy nem erről van szó, akkor látnom kellene a szüleim arcát, amikor megtalálnak, végig nézni a kétségbeesést, a tehetetlenséget és a gyászt. Nem akarom látni a könnyeiket, én sosem akartam őket bántani, de számomra ez volt az egyetlen út a békéhez. Anya, apa annyira sajnálom...

Bárcsak megölelhetnélek titeket utoljára, beszívhatnám az illatotokat, érezhetném a testetek melegét, hogy ne kelljen többé fáznom. Bárcsak azt mondhatnám nem lesz semmi baj, hogy minden megoldódik majd, hogy már jobb helyen vagyok. Nem tudtatok segíteni rajtam, de most már nem haragszom, kialudt a kétségbeesés és düh lángja, csak üresség maradt és keserű fájdalom, mert tudom, hogy most már nektek is fájni fog. Talán mégis jó lenne látni titeket, még akkor is, ha ti nem láttok többé és nem is beszélhetünk már soha. 

A ragasztó a szemeimen mintha kezdene enyhülni, megpróbálom őket felnyitni, már elegem van a bizarr tűzijátékból. Elsőre nem sikerül felnyitni a szememet, de hamarosan meglátom a fényt és hallon az izgatott, hitetlenkedő hangokat. 

Mégsem haltam meg, legalábbis tartósan nem. A szagok, a pittyegés, a fájdalom, most már értem. Kórházban vagyok.

Talán még újra kezdhetem, most már anya és apa is figyelni fog, tudom, hogy így van...