Miért hittétek el?(short story)

A legjobb barátnőm

Telt az idő, és újabb emlékek kúsztak elő pánikoló agyam legmélyebb zugaiból. A tüdőm égett, mint a tűz, a bele kerülő klóros vízből, idegesen verdeső szívem majd szétszakadt a fájdalomtól. Mindjárt vége-mondogattam magamban- csak még egy kicsit tarts ki!

- Lulu nézd szentjánosbogarak!- láttam meg újra a legjobb barátnőm arcát.
- Azta milyen gyönyörűek!- vágtam rá, majd nevetve elterültünk a fűben.

Csak ő hívott Lulunak, csakis ő hívhatott így a valaha volt legjobb barátnőm. Emlékszem, hogy még gyerekként ismertem meg, a közelben lakott, a szülei talán még mindig ott élnek, abban az elhanyagolt házban, ami a helyi pletykák legfőbb témája. Ő sosem ítélt el, és nagyon sokat mosolygott. Kicsiként hercegnőset játszottunk a kertben, és békákat gyűjtöttünk, aztán duzzogva vittük őket a legközelebbi erdős területre, mert anyáék sose engedték megcsókolni őket. Az albínó lány gyönyörű volt, akár egy porcelánbaba, a családja pedig kedves és gondoskodó volt. Bevillant előttem a kép, ahogy tütüben, és a legolcsóbb műanyagtiarában isszuk a színezett vizet játékcsészéből, miközben apukáink masnikkal a hajukban mellettünk térdelnek, mert a székek túl kicsik nekik. Hiányoznak azok a boldog napok, hiányzik Mary csilingelő nevetése, amikor szerencsétlenkedem. Persze ez a nevetés sosem volt gúnyos, tiszta volt és ártatlan, mint az enyém gyerekként.

Ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanabba az osztályba. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. A tanárok hamar elültettek minket egymás mellől, mert kuncogásunkkal és beszélgetésünkkel- amiről esküdni mertünk volna, hogy alig hallható- megzavartuk az órákat. Szünetekben beszélgettünk, és sokat rajzoltunk, nem lettek valami szépek a rajzok, de mi büszkék voltunk rá. Szépen lassan új barátokat szereztünk, de mi ketten mindig közel álltunk egymáshoz. Különleges kapcsolatunk volt.

Szalagokat fontam a hajába valami gagyi iskolabál előtt, mert tényleg olyan volt,  mint egy tökéletes porcelánbaba. Ő persze felháborodott, hogy miért csak neki kell a fonott haj, így végül nagyjából ugyanolyan frizurával mentünk el. A suli gyéren kidekorált tornaterme és a romantikus félhomály engem annyira nem fogott meg, de őt igen, csillogó szemekkel nézte a csillagos lufikat, amiket a bordásfalhoz erősítettek. Én addigra már kinőttem a tündérmesékből, de ő ugyanolyan naiv és ártatlan volt, mint régen, épp ezért szerettem annyira. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ott követi el élete legnagyobb hibáját. Azon az estén egy kedvesnek tűnő fiúval táncolt, nem sokkal később össze is jöttek.

Szépen lassan romlani kezdtek a dolgok. Már nem mosolygott annyit, és kevesebb időt töltött a barátaival, köztük velem is. Először azt hittem, hogy csak abban az időszakban van, amikor mindent a párjával akar csinálni, de tévedtem. Toxikus kapcsolat volt, amiből nem tudott kilépni. Egyszer, mikor nálunk aludt megláttam a sebeit, és ő elmondott nekem mindent. Javasoltam neki, hogy szakítson, mert nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ám ekkor még nem tudtam semmit a párkapcsolatokról. 

Pár nappal később felhívott, hogy megpróbál szakítani vele, én pedig szurkoltam neki. A fiú házában történt azon a napon a baleset. Beszélgettek, amikor Mary hátrálni kezdett, hátát az üvegnek préselte volna, de valami egészen más történt. Talán minden másképp lehetett volna, talán most nem itt lennék, hanem Mary szobájában enném sírva a fagyit, romantikus filmeket nézve. Lehet nem ért volna véget így, ha akkor csukva lett volna az ablak...