Tormented By Memories

1. fejezet

Fullasztó sötétség. Ennyit lehetett érzékelni az egész szobából. Mindössze a fullasztó sötétséget. Hosszú csöndes percek után végre életjelet hallani a kietlen teremből. Halk nyöszörgés fülsértő nyikorgással vegyítve. A csendet megtörő neszek jól hallható hümmögésbe válltanak. Mintha valaki szólni szeretne, de el lenne hallgatatva. A kétségbeesettbe forduló dünnyögést jól kivehető férfi hang váltja fel.
-Itt vagyok! -nyugodtság áradt belőle, még ebben a látszólag elég szorult helyzetben is.

Hangos csapódás és egy kis kattanás. Erős, fehér fény váltja fel a reménytelen homályt. Néhány talpig fegyverzett fekete ruhás katona ront be az ajtón, kiket fehér köpenybe bújtatott orvospár követ. A világosság láthatóva teszi az előbb nyugodt hangú férfinak a hümmöggés tulajdonosát. Tudta ő nagyon is jól kitől jönnek segélykiáltások, de biztosabb volt így, hogy látta.

Rozoga székhez kötözött fiatal lány. Lábai és kezei vascsattal vannak az instabil ülő alkalmatossághoz erősítve száját, pedig vastagon kötötték le valami fehér ruha anyaggal. Halkan piheg, ahogy hunyorogva próbál a terembe érkezettekre koncentrálni. Barna tincsek keretezik sápadt bőrét. Szemeit mély karikák övezik és vérvörös erek lepik el. Öltözéke egy világos szürke kezeslábas. Nyaka körül valami pánt csippan fel minden pillanatban.

A férfit is hasonló barna, közép hosszú haj koronázza. Magasan ívelt szintén barna szemöldök még méltóságteljesebbé teszik tiszteletet követelő arcát. Erős állkapocscsontját rövid borosták tűzdelik. Ruhája ugyan az mint a lánynak annyi különbséggel, hogy az ő száját takaró fehér szövetdarab a nyakán csipogó nyakörvre csúszott.

-Dr.Kress ha megkérhetem. -mutatott sejtelmesen a fiatal férfire az egyik fehér köpenyes, mire a másik szó nélkül mellé lépett. Hajánál fogva hátra rántotta fejét, olyan lendületten, hogy majdnem le is szakadt helyéről. Mellkasán nyugvó köpenyzsebéből egy hosszúkás, vékony lámpát húzott elő és a fiú szemeibe világított vele. Egyik íriszéből a másikba futtatva vakította vele a látszólag ehhez már hozzá szokott férfit. Miután tüzetesebben is megvizsgálta a köpenyes hátra lépett társához.
-Az eddigi dózis már nem elég! Hozzá szokott a szervezete. -suttogta oda párjának bizalmasan. Az előbbi utasítást kiadó férfihoz egy ezüst tálcán felszolgált hosszú tűt vittek. Tapasztalt precizitással megpöcögtette az üvegcsét, majd biztos mozdulatokkal a székhez kötözött fiatalhoz sétált. Finoman hátra döntötte a férfit székében és feltűrte kezeslábasa ujját egészen válláig.

Egy határozott szúrás és már üres is a szuri. Néhány röpke pillanatig figyelemmel kísérte az alany reakcióit, de aztán visszalépett biztos távolságba.

A férfi szemhéjai kezdtek egymáshoz tapadni. A lány fejét kapkodva a köpenyesek és a vele szemben ülő férfi közt szemeivel szórta a kérdéseket.
-Vegyék le róla! -mondta az injekciót adó orvos és egy kézmozdulattal utasította az egyik katonát ki engedelmesen lerántotta a lányról szájzárát. Hangosat szusszantott és idegesen tette fel kérdését.
-Mi történik vele?
-A drágalátos báttya elkezdte megszokni a nyugtató mennyiségét, amit eddig kapott. Kicsit több kell. Tudja... -egy szösszenetnyi szünet és egy elégedett vigyor után folytatta magyarázatát- a biztonság kedvéért. Mert hát ugye senki se szeretné, hogy átsétálgasson a falon, igazam van? -fejezte be szarkasztikusan.
-De nem látja, hogy ez túl sok?! -értetlenkedett a lány
-Ha nem bírja ki akkor jó is, hogy meghal. Gyenge alanyokra nincs szükségünk. -mondta a fehér köpenyes.
-Ezt most nagyon megfogja bánni... -dörmögte a lány, mit még így is meghallott a szemfüles doki.
-Szeretne maga is a sorsára jutni? -nézett a fiatalra, aki csak nemlegesen megcsóválta fejét- Akkor azt javaslom, hogy a villámosdiát tartsa meg magának!