Chloé és Matteo

20. - A fattyú

Ahogy felpillantott, meglepetten tapasztalta, hogy a hangulatos utca egy szempillantás alatt megint forgalmassá vált. Visszatértek a foltos kutyákat sétáltató elegáns francia hölgyek, a hangulatos bossa novát játszó harmonikások, a csiripelő kismadarak és a városban andalgó fiatal egyetemisták. Chloé idillikusnak találta volna az őt körülölelő tájat, ha nem nyomasztotta volna a papíron lévő kép. Mégegyszer lenézett, hogy jobban szemügyre vegye a kezében tartott megsárgult papirost, amikor a szél elragadta azt finom ujjai érintéséből. A lány utána kapott, de már nem érte el, ezért üldözőbe vette a kulcsfontosságú üzenetet. Egészen a nevezetes Les Tuileries park bejáratáig tartott a hajsza, ahol a cédula leereszkedett a földre, mint egy könnyű tollpihe. Chloé a két térdére támaszkodva kifújta magát, majd megcsodálta az ismerős kert szép szobrait, a békés vizeket és a virágok vibráló élénkségét. Ahogy az előtte elterülő szökőkút felé tekintett, a távolban egy furcsa délibábot vélt felfedezni. Hunyorítani kezdett, és amikor rádöbbent, mit is lát, elkerekedett a szeme. Már értett mindent. A szakadt fekete köpenyét felemelve, óriási léptekkel kezdett közelíteni a két előtte álló alak felé, akik heves vitájától zengett a dúsnövényzetű kert.

— De cica...  – nyavalygott a tizenöt éves Liam. – Ez igazán nem nagy dolog, nem kell hisztit csapni.

— De nekem az! – kiáltott a fájdalmasan fiatal Chloé. – Ezt nem kényszerítheted rám!

— De, Chlo – nevetett kínjában a fiú —, amit művelsz, az szánalmas.

— Én vagyok szánalmas? – kerekedett el a lány szeme.

— Figyelj, jó lenne megbeszélni ezt az egészet. A kapcsolatunkat, hogy merre tart. Kezdem azt gondolni, hogy nem is szeretsz engem igazán – változott meg Liam hangszíne.

Chloé arcvonásai rögtön megenyhültek.

— Liam, én nem úgy értettem – sütötte le a tekintetét. – Persze, hogy szeretlek.

— Pedig nem úgy tűnik – mondta Chloé barátja, és a hangja drámaian megbicsaklott. – Ha bármit is éreznél irántam, megtennéd értem ezt a kis szívességet. Vagy talán nem találsz vonzónak?

— Dehogynem, én... – habogta a megszeppent tinédzser, de partnere már faképnél hagyta. – Várj!

Ahogy a múltbéli Chloé a fiú után rohant, azzal a lendülettel a fekete csuklyás, jóval magabiztosabb lány is megindult. Pontosan tudta, mi fog következni. És ezt nem hagyhatta. Akkor sem, ha fájt.

— Állj meg! – érintette meg a rövid szoknyájú lány vállát, de ahogy megpróbálta szóra nyitni a száját, az egész testét egy bizsergető, különös érzés járta át.

Kinyújtotta a kezét, és meghökkenve látta, hogy a cafatokban lévő harci ruháját felváltotta egy elegáns eper színű blúz és egy rövid, pöttyös szoknya. Megint a tizenöt éves önmaga volt.

Hamar beérte az előtte megjátszott mélabússággal sétáló Liamet, és elé kerekedett.

— Akarom hallani a teljes igazságot. Most. – nézett a felé tornyosuló srácra.

— Miről? – vakkantotta a fiú.

— Nem ez volt az első alkalom, hogy bele akarsz hajszolni valamibe, amit nem akarok. Melletted sohasem lehetek önmagam, és egyeltalán nem engeded, hogy kifejezzem magam. Megszabod, mit egyek, kivel barátkozzak, mit mondjak, mit vegyek fel, hova menjek és hogy mit kezdjek az életemmel. Minden lépésemet kontrollálni próbálod, mutogatsz másoknak, de nem vagy rám büszke, csak a kinézetemre teszel szörnyen szexista és bántó megjegyzéseket.Elvárod, hogy mosolyogjak, akkor is, ha nem vagyok jól. Sohasem kérdezed meg, mi bajom van, mert  nem érdekellek igazán. Csak egy újabb trófea vagyok számodra, senki más, csak egy agyatlan liba, akinek a körömlakkja színén kívül nincs más gondolata. Szóval, mondd meg, miért csinálod ezt? Miért zsarolsz most is?