Chloé és Matteo

1.- Érkezés

A lány még egyszer rápillantott a telefonjára, hogy lássa, jött-e új üzenete. Természetesen rengetegen írtak neki, de egy se érdekelte. Várt volna valamit. Valakitől.

Három nap telt el azóta, hogy rajtakapta a legjobb barátnőjét, Charlotte-ot a fiújával, Liammel, akivel három éve jártak. Soha nem érezte magát olyan borzasztóan, mint azon a szörnyű, és felettébb megalázó délutánon. Népszerű lánynak számított, rengeteg baráttal és megannyi futó ismerőssel. Nem volt semmiben kiemelkedő, nem rajongott sem az iskoláért, sem a sportokért, és arra a gyakori kérdésre, hogy mivel szeretne foglalkozni a jövőben, csak egy tanácstalan vállrándítást és szerény mosolyt adott válaszul. Könnyed és barátságos jelleme, illetve szép külsője már elegendő volt ahhoz, hogy az emberek megkedveljék, és ez neki épp elég volt. Nem akarta ambíciókkal és tervekkel teli szívvel bevetni magát a felnőtt életbe, mert szimplán élvezte az irigykedő pillantásokat és a semmitmondó bájcsevegéseket. Az a meleg júniusi nap viszont mindent megbolygatott a lány békésnek hitt, egyszerű életében. Először sírt. Órákon keresztül csak könnycseppeket hullajtott. Aztán dühös lett. Egész testét átjárta a gyilkos düh, az a jóleső fűtő melegség, amit a felemelő harag káros érzése váltott ki belőle. Terveket szőtt Charlotte ellen. Azt akarta, hogy baja essen, hogy szenvedjen, és kínlódjon. Egy egész napot pazarolt értelmetlen és kivitelezhetetlen ideákra, amelyekben bosszút forralt, de a rákövetkezendő nap reggelén egy egészen más érzéssel ébredt. Talán a besütő nyári napfény sugarai, vagy a tiszta levegő, esetleg a madárcsicsergés változtatta meg Chloé hozzáállását, de bármi is volt a tett magyarázata, egy kiadós étkezés után elővette a telefonját, és felhívta ritkán látott nagynénjét, aki a messzi Los Angelesben élt. Először érdeklődött hogyléte felől, majd rátért hívása valódi okára, vagyis megkérdezte, nála maradhatna-e a nyáron. A válasz egy határozott és boldog igen volt, ezért következőnek az anyját tárcsázta. A hívás hangpostára ment, Chloé pedig unottan nyomta ki a telefont. Nem lepődött meg, egyszerűen írt egy SMS-t, és annyiban hagyta dolgot. Ha volt valami jó dolog a lány zord szüleiben, akkor az a gyermeküknek biztosított szinte korlátlan mozgásszabadság volt. Legtöbbször üzleti úton voltak külföldön, és mióta Chloé betöltötte a tízet, már dada segítségét sem vették igénybe. Hetente kétszer látogatott el a család patinás házába Marlene, a házvezetőnő, akivel a tinédzser lány mindig kedélyesen elcsevegett, de ezenkívül nem igazán volt más kontaktusa felnőttekkel. Persze, a szüleivel is töltött némi időt, de főleg csak a laptopja hideg fényű képernyőjén találkozott velük. Jól ismerte a szabályokat; pénz a széfben, heti három Skype, ha bármi kell, hagyjon üzenetet, egyébként pedig mindenki a saját útját járja. Már megbékélt a gondolattal, hogy sohasem fog szerető szülőkre szert tenni, de az ez okozta űrt sok szórakozással, bulival, és itallal töltötte be. Most is erre készült, miután megvette a vasárnapra szóló last minute jegyet egy nívós légitársaságnál, majd a két bőröndből egyet színültig megtöltött rövid ruhákkal és szépítkezőszerekkel, készen az önfeledt szórakozásra, és felejtésre.

Hívott egy taxit, és kért egy fuvart a repülőtérre. Az úton végig az ismerős város épületeit bámulta, de nehéz volt a metropolisz szépségére koncentrálni, mivel minden utca, minden városnegyed eszébe juttatott valamilyen mára már megfakult, de valamikor boldognak számító emléket, ami most csak fokozta az indulatait. Egyfajta bosszúként tekintett a kiruccanására, de maga sem tudta, miért, hiszen sem Charlotte, sem Liam nem tudta, hogy elutazott. Mégis jó érzés volt, hogy elmenekül Párizsból, még ha csak ideiglenesen is. Őszintén remélte, hogy Los Angeles hasonlít a róla alkotott sztereotípiákra, miszerint sztárok és klubok hemzsegnek mindenhol, az élet csak úgy pörög, mindenki boldog, és szabad, nem törődik a szabályokkal, csak éli az életét.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fiatal lányban, akkor is, amikor a fekete taxi leparkolt a repülőtér erre kijelölt helyén. Kifizette a sofőrt, és belépett a fotocellás ajtókon. A becsekkoláson és a vámellenőrzésen is könnyedén túl volt, és máris a Duty Free minden előnyét élvezte. Vásárolt még magának pár dolgot, evett egy szendvicset és próbálta elterelni a figyelmét a volt barátjáról és az ex-legjobb barátnőjéről, de nem igazán sikerült, mivel akárhányszor megpittyent a telefonja, remegve oldotta fel, hátha Liam végre ki tudott magából erőltetni valamiféle bocsánatkérést, de a számtalan Snap, Insta-jelölés, taggelés, és üzenet közül csak az anyja SMS-e volt valamennyire fontos, akkor is ha csak egy rövid, kiábrándító választ kapott.