Chloé és Matteo

11.- A CHD-akció

Chloé gyomra kavarogni kezdett, és úgy érezte, a teste kifacsarodik és kifordul magából. Remegni kezdett, majd a kezét a lángoló homlokára helyezte, és felállt. Könnyek borították őzbarna szemeit, de az elhivatottság lángja gyulladt fel a szívében, és kijelentette:

- Akkor megkeressük.

- Mégis hogyan? - értetlenkedett Matteo - Nekem nincsenek ilyenféle képességeim, neked most nincs erőd, Adrian pedig egy halandó. Semmit sem tehetünk.

- Mi az hogy semmit sem tehetünk? Matteo, a húgodról van szó! Csak úgy hagyod, hogy a saját testvéred ismeretlen sötét boszorkányok kezébe kerüljön?

- Dehogy hagyom, és kérlek ne próbálj beállítani engem rosszfiúként. Csak jobban ismerem az ellenséget mint te, ez minden. És nem valamiféle rejtélyes erdőben vagy érdekes földalatti bunkerben van Hayley, mert ezek nem kicsiben játszanak. Semmi esélyünk, hogy egy ősi varázslótestület bonyolult átkait megtörjük, vagy hogy ilyen gyengén legyőzzük őket.

- Akkor csak várjunk tétlenül, amíg megölik Hayleyt? Mert nyilván nem teapartizni akarnak vele...

- Részben csak várunk, igen. De egy idő után jelentkezni fognak. Egészen biztosan.

Az elkövetkezendő négy nap aggódással és fájdalommal teli volt. Időközben Adrian apja visszatért a gyászlakjából, de egyetlen szót sem szólt, némán surrant az óriási kihalt kaliforniai ház művészien kifestett folyosóin. Sophie mindennap átjött, és próbált kapcsolatot létesíteni Chloéval, aki egyszavas válaszokkal illette csak barátnőjét, akit a frusztráló várakozás közepette szinte minden idegesített. Sophie nem akarta megkérdezni, mi baja van az egész csapatnak, de a negyedik napon megelégelte a nyomott mártíttekinteteket, és a belsős pillantásokat, amiket ő nem érthetett. A szóban forgó napon a társaság a nappaliban gyűlt össze, Chloé és Matteo a fehér kanapén olvastak, miközben a lány a párja vállára hajtotta a fejét, Adrian pedig a telefonján olvasott valamit. Sophie mélyen sóhajtott, majd megköszörülte a torkát, hátha fel tudja hívni a többiek figyelmét magára, de a helyiség csendes maradt. A törékeny lány dühösen felpattant, és kérdőre vonta a baráti kört.

- Pontosan tudom, hogy valamit titkoltok előlem! Elegem van ebből az egészből. Már a kezdetektől fogva éreztem, hogy valami nincsen rendben, de az elmúlt néhány napban csak rosszabbodott az egész. És az egész sztori, arról, hogy Hayley elment egy barátnőjéhez Delawarebe, óriási kamunak tűnik. Csak úgy mondanám, hogy ez így nem barátság! Semmit sem osztotok meg velem, kívülállónak kezeltek, pedig azt hittem, Jenna halála után a tragédia összekovácsol minket, de még mindig ugyanúgy bántok velem, mint, ahogy eddig mindenki. Az anyám megbízik bennetek, kiálltam magamért, hogy elengedjen veletek, és mégis minek? Jobb volt egyedül. - fejezte be, és kirontott az ajtón.

- Sophie, várj! - futott utána pár másodperccel később Chloé, de ahogy kiért az ajtón a lány már messze járt. Chloé csalódottan megfordult, hogy visszamenjen, de a mögötte lévő táj jelentősen megváltozott. A patináns épületeket, élék zöld füves kerteket, középkék, tiszta égboltotot és citrusos virágillatot felváltotta egy sötét puszta, kavargó por a földön, vörös fényoszlopokkal körülvett narancssárga felhős boltozat és süvítő fagy.

- Hahó? - kiáltott a lány, de csak visszhangot hallott.

Összefonta maga körül kezeit, hog melegítse kihűlt testét, amikor a távolban egy alak tűnt fel, a már rettegett fekete csukláyban. Lassan lépkedett a poros, szikes talajon, mint akinek tengernyi ideje van. Chloé nem akart meghátrálni, mivel egyrészt úgysem tudott volna merre menekülni, másrészt pedig a teste szinte lefagyott, a lábai mélyen a földbe süllyedtek, keze ökölbe szorult, szíve pedig csak úgy vert, szinte ki akart ugrani a mellkasából.

A lény végül odaért a riadt, ugyanakkor elhivatott lányhoz és megállt tőle nagyjából másfél méterre. Többé-kevésbé egymagasak voltak, bár a fekete lepel nem sokat enegdett láttatni a rejtélyes idegenből, az ezüst maszkja pedig az egész arcát elfedte.

- Gardiner, Chloé - szólt a jövevény mély, reszelős hangon - Jöveteled oka nem más mint egy bizonyos Hayley Diaz eltűnése. A lány jelenleg is a poklok poklát járja ki, és hamarosan meg is hal, testét elhagyja az utolsó csepp élet is, és az esetlen hybrida is elkerül az útból.

- Mit kell tennem, hogy megmentsem? - Chloét a sírás kerülgette.

- A válasz egyszerű, s mily' kézenfekvő. Gyere el holnap a levélben közölt Humaliwo tengeréhez, onnan majd átkerülsz a fenyvesekhez. Ott találod Diazt is.

- És túlélhetem a Próbát? Egyeltalán miért akarjátok, hogy meghaljak? Miért akartok háborút? Ártatlanok vérét kiontani, a szenvedések sikolyát hallgatni?

Az árnyalak villámgyorsan közelebb suhant Chloéhoz, oly' közel, hogy a lányt szinte megcsapta a csatornabűz, amit a teremtmény árasztott.

-A háború - sziszegte- csak a kezdet.

Chloé értetlenül nyitotta szóra a száját, hogy válaszoljon, amikor a nyugtalanító látkép is szertefoszlott, és helyette az ismerős plafon tárult a szeme elé, a szekrénysor, a párnák, könyvek, a tükör.

A szobájában volt, Matteo tornyosult felé, de mellette ott volt Adrian és meglepő módon Sophie is.

- Sophie... ne haragudj, hogy olyanok voltunk... - nyomta fel magát az ágyban Chloé, de a szőke lány rögtön csöndre intette.

- Hagyd, Chlo. Matteo elmondott mindent. Muszáj volt, mert nem sokkal később visszajöttem az utcába, és láttam, hogy kiütve fekszel a járdán, meg rángatózol... visszahurcoltalak a házba, persze segítettek a fiúk is, és hát... megértem, miért nem akarták, hogy tudjam, de nagyon hálás vagyok nekik - biccentett Matteo felé.

- Mennyi ideig voltam...- kezdte Chloé.

- Egy óráig, köröbelül. - válaszolta Adrian.

- Egy óráig? - csodálkozott a lány- maximum három percnek tűnt az egész - folytatta, de Matteo türelmetlen aggódással a hangjában vágott a szavába.

- Mit láttál?

- Egy sivatagos pusztában voltam, minden vörös volt, és poros, és találkoztam az egyik boszorkánnyal. Azt mondta, Hayleyt Malibun kínozzák, és csak akkor szabadíthatjuk ki, ha elmegyek a Próbára... de nyilvánvalóan azt akarják, hogy elbukjam, szóval valószínűleg csapda, és Hayleyt használják csaliként. Háborúért kiálltanak, forradalmat akarnak, vagy tudom is mit, de nem állnak le.

- Akkor mégis mire várunk? - pattant fel türelmetlenül Adrian. - Induljunk Malibura, hozom a kocsit.

- Várj! - állította meg Matteo a hevesen nekiinduló fiút. Adrian egész arca görcsben állt, szeme éles villódzódásba váltott át, teste ugrásra készen feszült meg. - Nem szabad ezt elsietnünk, mert lehet, hogy a meggondolatlanságunk fogja Hayleyt még nagyobb bajba sodorni. És Chloéra is gondolnunk kell, nem áldozhatjuk fel őt.

- Mit csináljunk? - ráncolta a homlokát Sophie, miközben a jól ismert szivecskés nyakláncát birizgálta.

- Csinálnunk kell egy tervet. - mondta Matteo - Adj egy lapot, meg egy tollat, Sophie, kérlek.

Sophie benyúlt Chloé fiókjába, és elővett egy hófehér A4-es lapot, és egy névreszóló kék tollat, odanyújtotta a fiúnak, aki vad vázolásba kezdett.

Először ábrázolta a tengert, majd a tizenkét csuklyás embert, H-val jelölte a raboskodó Hayleyt, C-vel a próba előtt álló Chloét, D-vel a gonosz boszorkányok vezetőit, Dameket, és a lap közepére felírta: A CHD- akció.