𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡 𝐮𝐧𝐭𝐨𝐥𝐝 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌

🅑🅛🅤🅔 🅕🅛🅞🅦🅔🅡

Egyre jobban izgatta a fantáziámat az a bizonyos virágmag.
Még is miért ilyen különleges? És honnan ismerős?

Fura érzésem támadt. Egy hirtelen vezérelt gondolat miatt tűkön ülve vártam, hogy a nap eltűnjen az égről és biztonságosan a meglátogassam a virágokat.

A sötétség az én egyetlen biztos helyem már hosszú idők óta.
Így senki sem lát majd engem.

Nem fognak tudni elítélni.

Rettegem az emberektől.

Az emberek mindig is ijesztőek voltak és ez soha nem változik.
Felsőbb rangúnak hiszik magukat mindenki felett és talán azok is.

Szavaikkal képesek a földbe tiporni miközben egyetlen izzadság csepp sem folyik végig a homlokukon.

Ijesztő.

A szemükben a gúnyos mosoly és a vigyor, ami azt mutatja mennyire is egy szenny vagyok.

Fájt már csak a gondolat is, hogy újra át kell élnem egy helyzetet amikor én vagyok a vicc tárgya.

Egymás között nevetnek miközben szépen lassan letépik a szirmaim. Mintha én nem élnék.
Mintha én nem lennék fontos.

Az emberek legtöbbje nem merészkedett a kastély közlébe. Aki még is az csak vadászni ment a sűrű erdőbe.

Érdeklődó pillantással végig mérték a kastélyt aztán pedig tovább léptek arcukkal egy különös kifejezéssel.

Talán meséket találtak ki. Egymást rémisztegető meséket találtak ki. Ezért nem jön senki sem ide.
Ami jobb is.

Nem akarok senkivel sem foglalkozni.

Jobb a magány, mint a rettegés mikor köpnek arcon és mikor szúrják a hátamba azt a kést.

A padláson álltam miközben egy pár sétált végig a hatalmas fekete kapu előtt.

Egy kíváncsi pillantást vetettek a kastélyra. A fiú erősen szorította a lány kezét. Ez a lány a kerítést szorongatta a kezeivel és nagy tekintettel bámulta a házat.

A fiúra nézet és kérdezett tőle valamit. Ő mosolyogva átkarolta a lányt és valamit a fülébe suttogott. Kuncogva egy édes csókot nyomott az ajkira és egymás kezét szorongatva sétálni indultak az erődbe.

Veszélyes a szerelem.
Legalább is a legtöbb könyv, amiben szerelmi történetek voltak leginkább a bonyolult és a fájdalmas dolgokról mesélt.

Talán jobb is, ha ezt a fájdalmat nem kell át élnem. Nem lennék képes rá. Túl gyenge vagyok én ehhez.

Türelmetlenül vártam, hogy visszatérjenek a sétából. Az éjjel leszállt én pedig vártam még néhány órát, hogy biztosra menjek senki nem kíván az erődbe és onnan ki jönni.

Nem volt mozgás legalább már három órája tehát kiosontam az ajtón. Kezemben a virágmaggal.

Gondosan meglocsoltam és kezemmel megtöröltem a homlokomon. A kert közepére ástam. Azt hiszem ez lesz a legszebb mind közül.

Nem maradtam most kint mert hűvösebb volt az idő, mint néhány nappal ezelőtt amikor kint jártam. Szorosan magamra húztam a pulcsimat és bezártam az ajtót.

Elnyújtott léptekkel siettem a lépcső felé, ahol kettesével szedtem a fokokat, hogy felérjek a kastély legtetejére.

A köralakú ablak előtt egy poros és rozoga fotel helyezkedett el. Különös színe volt.

Mikor a nap fénye rá sütött szinte kéknek tűnt, de a valódi színe a fekete volt. Rendezetlen hajtincseimet egy laza copfba kötöttem a fejem tetején, hogy ne zavarjon.

Ideje lenne levágatni de kit zavar hogyha senki se látja? Még én sem láttam már hosszú idők óta.
Leszámítva az álmomat, ahol egy képzeletbeli hasonmást mutatott a tükör.

Egy takarót tekertem testem köré és a forró tea az asztalon foglalt helyet a könyvem mellett.
Borítója barna színű volt és latinul voltak benne betűk.

Nem tudok latinul, de úgy gondolom nem számít. Gyermekkoromba mindig ebből olvasott nekem az én nővérem.

Miután a bátyám elment a háborúba és nem tért vissza a családom minden tagjának volt egy ilyen könyve.

Egy sóhaj kíséretében olvastam a latin sorokat, hogy gyorsabban teljen az idő miközben néha egy pillantást vetettem az új virágomra.

- Miért olvasod ezt? - a boszorkány tűnt fel mellettem. A fotelem karfáján ült és a lábát lóbálta. - Várj. Ugye nem azért olvasod mert hiszel benne? -

- Nem tudom. Hinném kéne benne? - kérdeztem szűkszavúan és újra a sorokat olvastam.

- Az igazán vicces volna. Ugyan is Isten nem létezik. -

- És honnan tudod? Még abban se vagyok biztos, hogy Te létezel. - forgattam a szemeim.

Leugrott a fotelról és a hold fényében kezdett táncolni.
Azt a keringőt, amit anyám és apám táncolt még. Ez a legélénkebb emlékem az igazi szerelemről. Nagyon másról nem is volt.

- Nem akarsz táncolni velem? - megráztam a fejemet és újra magam elé tarottam a könyvet, de a könyv felett néztem ahogyan magában dúdolva táncol.

- Talán azért hiszek Istenben mert abban reménykedem Ő elveszi a bűneim. -

Mikor újra felnéztem egyedül voltam a helyiségben. Egy halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből.

- Talán azért hiszek Istenben mert nincs más, aki meghallgat és beszél velem... -

A kézzel kötött, bőr fedelű könyv elején egy díszes cím volt latinul: Vulgate.
Amit mi csak Bibliának hívunk.

Benne kézzel írt díszes betűk. Gondolataimat újra a virág felé fordítottam.

Valamiért bíztam benne, hogy más lesz. Nem is tudom. Valamiért azt hittem, hogy ez majd értelmet ad az életemnek.

Észre sem vettem, hogy elaludtam csak akkor, amikor másnap reggel a nap fénye az arcomat világította. Ölemben a Bibliával és a takaróval testem körül, ami az éjjel lecsúszott a vállamról.

Óvatos léptekkel az ablakhoz osontam. Meglepődtem amikor egy egészen másfajta virágot pillantottam meg. Olyan volt, mint a liliom, de szírmai kék színűek voltak és egy lila és arany csillogás fénylett rajta amikor a nap sugarai rá sütöttek.

Nem volt egyedül. Egy macska feküdt a virág alatt, ami árnyékot adott neki.
Szőre fehér volt barna és vörös foltokkal a fején és az arcán.

Oldalra döntő fejjel néztem ahogyan csukott szemmel fekszik. Nem mozdult onnan csak feküdt lehunyt szemekkel.

Úgy véltem nem bántotta a virágot, de aztán megláttam, hogy egy száll hiányzik.

Egy kapucnit húztam a fejemre és dühös léptekkel szaladtam le a lépcsőn.

Egyszer se tettem ki a lábamat nappal. A tenyerem izzadt miközben a kilincset markoltam.
Erős volt bennem a félelem.

Részketett a testem. Zihálva vettem a levegőt és lehunytam a szememet. Pánikolni kezdtem. Őszintén nem tudom mitévő legyek.

Ha most kimegyek talán észrevesznek. Meglátják mennyire csúnya vagyok és újra eljönnek hozzám.

Viszont, ha nem megyek ki az a macska tönkreteszi azt a gyönyörű virágot amire már olyan hosszú ideje vártam.

Amiért élek és amit meg kell védenem.

Gyorsabbam mozdult a kezem mielőtt kimondottam volna a szavakat. Szorosan fogtam a kapucnit és takartam magamat vele.

A macskához siettem és néhány fenyegető lépést vetettem felé. Ennyi elég is volt neki és elszaladt. Miután láttam ahogyan kimászik a kerítésen én is visszaszaladtam és a levegőt kapkodva az ajtó mentén a földre csúsztam.

Szívem ezer kis darabkára robbant fent.
Ezer féle érzelemmel, amit soha többé nem akarok átélni.

De még így is erősebb volt a vágy, hogy megvédjem a kék virágot, mint az összes érzésem együtt.