𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡 𝐮𝐧𝐭𝐨𝐥𝐝 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌

🅛🅞🅝🅔🅛🅘🅝🅔🅢🅢

Minden ember boldog ezen a világon mert megtalálta a számára tökéletes embert.

Vagy egyszerűen képes volt elfogadni azt, hogy ő tökéletes.

Néha ez sokkal nehezebb, mint valaha is gondolnánk. Piszkosul nehéz, hogy a sötét ne kebelezzen be.
Egyedül harcolni szinte lehetetlen.

A bögrémet fogtam a kezembe szorosan takarva testem minden pontját. Nem akartam látni magamat.

Hosszú órákon keresztül csak üldögéltem a karosszékbe, ami egykoron még édesapámé volt. Az ölebe szaladtam és át karoltam a nyakát.

Egy halvány mosoly volt a legtöbb, amit megengedtem magamnak, de ennél semmi több nem telt tőlem.

Az egyedüli boldogságom a fény volt, ami arcomra vegyült a padlás legfelső kis ablakából.
Sehol máshol nem hagytam, hogy az emberek egyáltalán benézzenek. Kivéve a hálószobámba, ami a kastély mögött helyezkedett el és az erődre adott kilátást.

Tökéletesen láttam a kaput, amit évek óta egyetlen kéz sem érintett meg és ez így volt rendben.

- Talán nem kéne ezt tenned. - egy sötét alak jelent meg a szemem sarkában.

Nem fecséreltem az időmet, hogy megforduljak hiszen ez csak az elmém szüleménye.

A bögre égette a bőrömet még is tovább szorítottam a kora reggeli hajnala fényeibe merülve.

Mikor tettem ki utoljára a lábam ebből a kastélyból?

Régen barátaim voltak. A faluban -ami lassan az évek során várossá nőtte ki magát- mindenki tudott rólam.

Legalább is mindenki ismerte a Jeon családot.
És a tragédia után egyszerűen elfelejtettek.

Mintha soha nem is léteztem vagy léteztünk volna.

A barátaim, akiket gyermekkoromban ismertem nem kerestek és nem hívtak játszani többé.

Úgy gondoltam ezek után nincs is értelme előbújnom. Remekül megvagyok a kávémmal és a reggeli fényfürdővel.

- Nem tudom miről beszélsz. Semmit se csinálok. - egy halk nevetést hallottam magam mögött.

- De pontosan tudod miről beszélek. Miért nem figyelsz rám? -

A nap lassan a kapu tetejéhez úszott. Válasz nélkül hagytam újdonsült vendégemet és megbabonázva csodáltam a napot.

Mond miért nem lehetek ilyen fényes?

Kényelmesen odébb mozdultam. Hirtelen csend lett.

Felesleges lett volna azt mondanom, hogy ez nem gyakori, de ez nem igaz.
A napom része.
Minden egyes napot része a csend.

Miután a kávé kihűlt a bögrémből egyszerűen a csaphoz sétáltam. Bele borítottam a kávét, amiből egy kortyot se ittam.

Fordított rendszerben élek. Legalább is a legtöbbször nappal alszom és éjjel vagyok fent.

Kivéve amikor egyáltalán nem tudok aludni, ami szintén rendkívül gyakori helyzet volt.

Valami különös érzésem támadt ezért inkább úgy döntöttem, hogy ágyba bújok és kialszom magamat.

Óvatosan ki simítottam az utolsó kis ráncot is a takarómon aztán hátra dőltem.
A plafont néztem.

Reggeli fények töredéke áthatolt a függönyön és a plafonon tükröződtek. Egymással táncoltak a fénycsíkok ezzel álomba ringatva engem.

Hosszú perceken keresztül markoltam a takarót.
Magam mellé fordítottam a tekintetemet.

- Túl sok a fény Jungkook. -

Sóhajtva bólintottam. Igaza volt a hangnak és az árnyéknak, aki ezen a -és az összes többi- napomon velem tartott egy ugyan olyan unalmas ébrenlétnek.

A függönyt gondosan elrendeztem, hogy egy csepp fény se áradjon be.
Előtte körbe lestem a kertbe és az erdő szélén már amennyit láttam belőle a kerítés miatt.

- Így jó lesz? - nem kaptam választ szóval úgy gondoltam igen ezért helyet foglaltam újra az ágyba.

Már nem volt mi táncoljon nekem a plafonin így lehunytam a szememet.

Sötétség lenge körbe az egész helyet.
Némán szorítottam a számat és kénytelen voltam bevallani, hogy hihetetlenül utáltam ezt a sötétet.

Túl sok volt.

- Nem baj. Én mindig itt leszek neked. - felelte a hang, ami elmém mély bugyrából tört elő.

Fintorogva bólintottam.

- Köszönöm. - gúnyosan suttogtam a szavakat magam elé.

Biztosan megőrültem, de nincs senki másom. A magányosság az, aki egyedül szóba áll velem és egész lényemet birtokolja.

Igazán nevetségesnek gondolom, hogy az egyetlen társaságom ezen az óriási és hatalmas bolygón az a magányosság.