𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡 𝐮𝐧𝐭𝐨𝐥𝐝 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌

🅓🅞🅝'🅣 🅢🅜🅘🅛🅔 🅣🅞 🅜🅔

Az elmémben keletkezett még nagyobb zűrzavart semmi sem tudta felül múlni.

Leszámítva azt a macskát, aki szeret vissza járni hozzám.
Egyszerűen képtelen voltam elűzni.

Nem félt tőlem. Sőt szinte mintha kedvelne engem.
Ami nevetséges.

De úgy gondoltam talán jobb lenne megfigyelni. A virág nem volt a macska szájába és a kertbe sem voltak szirmok.

Sokáig ültem fent az emeleten szokásosan a kör ablak előtt a fotelban és vártam, hogy végre visszatérjen hozzám "barátom".

Én sem gondoltam, hogy ilyen sokáig várat hiszen egészen idáig mindig akkor jelent meg amikor nem vártam rá.

A boszorkány azóta többet nem jelent meg. Nem mintha annyira vágytam volna az ő társaságára.
Csak a szavai csengtek a fejemben.

Talán tényleg reményt adott nekem?
De még is ki? A macska vagy a virág?
Vagy mind a kettő?

Ösztönből védtem a virágot. Ez volt az egyetlen dolog, amit én csináltam és nem volt csúnya. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudtam át itatni a belső sötétségemmel.
Azt hiszem ezért védem annyira.

Kevés olyan van, ami boldoggá tesz. Legalább is enyhíti az egyedül létet.

Az ember egy dolgot tanul meg nagyon akkor, amikor teljesen egyedül él, hogy megtanulja értékelni a legkisebb apróságot is.

És nekem ilyenek voltak a virágok. Valami féle új érzést keltett bennem.

Hívhatjuk ezt örömnek vagy reménynek.
A legfontosabb, hogy valami új.

Olyan dolog, amit szinte soha, vagy csak nagyon ritkán éreztem.

Nem terveztem ezt az életembe. Csak szépen lassan, egyedül akartam meghalni.

Soha nem vágytam a hosszú életre. Csak arra, hogy az a kevés kis idő, amit ezen a világon töltök csak úgy elteljen.

A családom egészen máshogy élt amíg megnem haltak.
Mindenki szeretett minket. Nagyra becsültek és tiszteltek.

Az összes bálon ott voltunk amire meghívtak és a vacsorákon is részt vettünk amire hivatalosak voltunk.

Bátyám imádta ezt a rengeteg fényt, ami ránk vetült. A lányok szerették őt ő pedig a lányokat.
Szerette az alkoholt és hogy bárhova ahová betette a lábát királyként kezelték.

Nővéremnek sem volt panasza, de ő sokkal inkább romantikusabb alkat volt. Rengeteg szerelmes könyve volt, amit a kertben ücsörögve olvasott szabadidejében.

Édesanyám és apám sokkal csendesebbek voltak.
Anyám sosem beszélt olyan sokat. Egyszerűen varrt vagy főzött.

Apám pedig mindenhez értett egy kicsit. Az íráshoz, főzéshez, varráshoz. De sosem volt semmi, amiben kiemelkedő lett volna.
Nagypapa ezért se szeretette.

Nagypapa egészen más volt, mint a családunk.
Elmés volt és egyben őrült.
De, amikor új dolgokat talált fel, amivel előre segítette a faluban élő embereket mindenki megkedvelte és az ő kedvében akartak járni.

Nagyival csak később a szörnyű tűz után beszélgettem csak. Nagyon okos asszony volt, de sokkal félénkebb, mint az átlagemberek.
Talán a betegsége miatt se engedett magához senkit túl közel.

És voltam én. Ebben a vegyes családban voltam én a kisfiú, akit mindenki aranyosnak talált, de soha nem tekintettek soha semmi többnek.

Az érzés leírhatatlan volt. Mintha nem is léteztem volna, mint ember. Csak egy kölyök voltam, akinek soha semmit sem mondtak el.

Talán ezért voltam én egyedül az, aki átlátott az állarc mögé.
A rengeteg sebet és a feketeséget, amit egyszerűen lefestettek.

És az, hogy az összes fájdalmukat nekem vagy rajtam töltötték ki úgy éreztem ez az én feladatom. Elszívni az összes fekete felhőt.

Ha nem akartam se tudtam volna mit csinálni.

Labilis lelkiállapotom miatt rengeteget sírtam és az erőben amikor senki sem látta gyakran bántottam magamat és a természetet.

Egyszerűen sose voltam képes felfogni miért kell egy olyan szerepben élnem, ami nem tesz boldoggá.

A tűzvész után minden megváltozott. Én is megváltoztam.
A labilis fiú, akit kölyökként kezeltek eltűnt. Elégett a ház egyik részével.

Most már tudom miért. Most már tudom miért kell nálunk, Jeonéknál magunknál tartanunk az állarcot.

Az emberek azt hitték meghaltam én és a nagyi is a tűzben, de mi túléltük.
És megígértem neki, hogy nem kell többé állarcot hordanunk. Nem kell emberek közé mennünk, akik bántanak.

Egy árnyék osont végig a kerítésen. Azonnal felugrottam és erősen tartottam a függönyt kezemben.

Észre sem vettem, hogy a macska a kék virág alatt feküdt. Az árnyékot ő is észrevette és azonnal felült. A kéz kinyúlt a bokorból és megvakarta a macska állát.

A macska dorombolva közelebb bújt az árnyékhoz.
Feszülten figyeltem.

Végig simított kézen a virágokon majd a kék színű virágnál megállt keze.
Előre lépett ezzel nem csak aza árnyékát megmutatva nekem.

Egy sovány szőke hajú férfi állt a virágom előtt.
Megremegett a testem ahogyan láttam, hogy a virág felé nyúl. A macska a lábának dögölte a testét és a szőkehajú megállt.

Minden mozgást abba hagyott és tekintetét végig vezette a kastélyon.

Hangosan zilálva húzódtam árnyékba rögtön fejemre húzva a kapucnit.
Erősen lélegeztem. Mellkasom gyorsan mozgott és szívem úgy vert, mint aki kiakar ugrani onnan.

Egy pillantás vetettem a sovány fiúra.
Arcát árnyékok takarták.
Kecses volt a teste, de rendkívül vékony.
Mint aki éhezik.

Ajkai húsosak voltak és olyan puháknak látszottak, mint a világ összes párnája.

Még is mit akar ez a fiú? Mit akar az én kértemben?
Ez az enyém!

Ismét lehajolt és hosszasan simogatta a fehér macskát. Most az egyszer láttam szemeit a macskának. Lila színű volt, ami engem is meglepett.

Sokáig pislogtam amíg rá nem jöttem, hogy nem velem van a baj. A macskának valóban különösen szép szemei voltak, de nem ő volt a legérdekesebb számomra.

Újra a szőkehajúra néztem.
Annyi rád érdekel, hogy milyen lehet az orra és a szeme.
Részletesebben akarom látni.

De csak a húsos ajkait, haját és a sovány teste volt az összes, amit a hold fénye engedett nekem.

Felnézet a kastélyra és oldalra döntötte fejét miután leszállította a virágot.

Akit mosoly hagyta el.

Egy olyan mosoly, amit egyenesen rám mosolygott.