𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡 𝐮𝐧𝐭𝐨𝐥𝐝 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌

🅣🅗🅔🅡🅔'🅢 🅝🅞 🅝🅐🅜🅔 🅨🅞🅤 🅒🅐🅝 🅒🅐🅛🅛 🅜🅔

Nem tudom meddig ültem utána egyedül az ajtónál a gondolataimmal.
Csak a térdem öleltem és próbáltam összeszedni a gondolatomat.

Jimin sokkal régebb óta ismer, mint sejtené vagy mint én sejteném.
Azt hiszem pont akkor érkezett a városba amikor én teljesen elhátráltam az emberi kapcsolatoktól.

Talán, ha nem így tettem volna ő a barátom lett volna.
Biztosan kedves és aranyos fiú lehetett.

Emlékszem, hogy anyám mindig panaszkodott az árva gyerekek miatt. Amiért kéregetnek és sírnak.

Nem érettem miért nem tud neki egy kis kenyeret vagy gyümölcsöt adni a kertünkből hiszen nekünk még több is volt.

Nagypapám mindig csendesen figyelte a szócsatánkat anyámmal majd végül felállt és megérintette a vállam.

- Én teremtettem meg az ételt és italt számodra gyermekem. Nem másoknak, hanem neked és később az unokáidnak. - nagypapának nem mertem ellent mondani mert olyankor anyám vagy apám elfenekeltek az övükkel.

Valóban kegyetlen ez a világ és vele együtt én is, de ott a földön ülve talán egy kicsit több minden robbant fel bennem, mint kellett volna.

Izgatott voltam.

És szerencsémre Jimin minden nap mesélt nekem valami történetet. Eleinte visszahúzódó és csendes voltam, de aztán rá jöttem, hogy nem akar semmi rosszat.

Ő nem akar bántani.

Szóval egy füzetből téptem ki lapokat és arra írtam amikor kérdésem volt vagy éppen ő kérdezett valamit.

- Mióta élsz oda bent? -

Némán összepréseltem az ajkaimat és a tollat az ölembe ejtettem aztán a papírra írtam.

Próbáltam szépen ír. Már hosszú ideje nem fogtam tollat a kezemben ezért egészen kellemetlen volt ahogyan tartottam és a betűk nem lettek olyan díszesek és szépek.

A papírra írtam, hogy itt születtem. Régebben amikor még kis gyerek voltam sokat jártam ki, de aztán kizártam az embereket. Ki kellett.

- Félsz az emberektől? - kérdezte gyengéden.

Az alsó ajkamba haraptam aztán némán bólintottam. Lehunytam a szemem.

Még most is érzem az éget fa illatát. Látom a lángoló tüzet és az embereket.
Érzem a tömény füstöt és az ember hús égett szagát.

Igen. Félek tőlük. De tőled nem szóval szerintem te nem is ember vagy.

A papír át csúszott az ajtó kis résén. Hallottam ahogyan felemeli a lapot. Aztán hangosan nevetni kezdett.

Mellkasomra tettem a kezem. Éreztem ahogyan a szívem egy hevesebb ütemben dobog a szívemben.
Szemeim tágra nyitottam.

Megnevetettem Jimint. Talán boldoggá teszem?

- Mindenképpen ember vagyok. Ezt te is láthatnád, ha kinyitnád az ajtót... -

Nem.

Írtam gyorsan a rövid üzenetet és azt is át csúsztattam az ajtó kis résén. Jimin elnézését kért amiért udvariatlan és tolakodó volt és folytattuk a "beszélgetést".

Órákon keresztül hallgattam volna a hangját és igazából ez is történt.
Ott ültünk az ajtónak dőlve. Hallottam ahogyan a szendvicset eszi, amit neki adtam és egy gyönyörű piros almát, amit a hátsó kertből szedtem.

Valahányszor újra megnevetettem a szívem egy különös ritmusban vert és éreztem újra azt az érzés végig száguldani az ereimben.

- Mennem kell, újra sötétedik. - csalódottan bólintottam és talpra álltam. A pulcsim zsebébe dobtam a kezemet.

Még valamiről mesélt nekem a városon belül élő árva gyerekekről, de nem is figyeltem rá. Csak élveztem a hangját.

A homlokom az ajtónak döntöttem és a kezemet is a fának támasztottam. Lehunytam a szemem és elképzeltem ahogyan hozzám ér.

Már nagyon régóta egyetlen egy test sem ért hozzám. Nem volt ujj, ami végig húzta volna ujjait a kezemen és a mellkasomon.
Nem volt senki, aki megölelt volna.

És most valamiért egy új varázs szerű érzés miatt mindennél jobban vágytam az érintésre.

Arra, hogy más hozzám érjen és hogy máshoz hozzá érjek.
Nem is máshoz, hanem inkább Jiminhez.

- Viszlát! - köszönt kedvesen a hangjában egy kis játékossággal aztán a lépteit hallottam a veranda lépcsőin végig.

Végig dőltem a kanapén és a hajamba túrtam.
Ez valami új.

Valami váratlan és én nem félek. Egyszerűen reménykedem a dolgokban.

Remélem, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni.

Mély álomban zuhantam. Régen volt már amikor egyszerűen elaludtam, mint egy kisgyermek. Általában kényszerítenem kell magam az alvásra.

És tovább aludtam, mint kellett volna hiszem délután Jimin kopogott az ajtómon.

Mosolyogva keltem fel a kanapéról.

Valóban mosolyogtam. Ez a legújabb szokásom, amit Jimin váltott ki belőlem.

- Hahó? - türelmetlenült kopogott egy ritmus az ajtón.

- Jövök már! - nevetve mondtam ki a szavakat.

A kopogás elnémult. Egy hangot se adott ki, de láttam az árnyékát az ajtó előtt.

Két kezemet a számra szorítottam és hátrébb léptem az ajtótól. Csalódottan leeresztettem a kezem és vártam, hogy mit reagál Jimin.

Már vártam mikor fordul meg és hagyja el a helyet visszafelé se nézve.
Elképzeltem három különböző módot hogyan dobja be kővel az ablakom vagy hozza az embereket és rám törik az ajtót.

- Gyönyörű hangod van. - felelte ahelyett, amit én elképzeltem.
Elámultam.

- Ez nem igaz. - újra szavak hagyták el a számat. Meggondolatlanul és váratlanul. Idegesített, hogy ennyire meglepődtem még én is.

- De tényleg! Sosem hazudnék neked. - hallottam a hangját, hogy komolyan beszél és leült az ajtóhoz a fa tárgynak vetve hátát.

Én csak álltam és figyeltem. Nem tudom mit kéne tennem. Túl közel engedtem az oroszlánhoz. Annak pedig nem lesz túl szép vége.

- Hogy hívnak? -

Nem válaszoltam.

Zsebre dugott kézzel leültem és néztem az ajtót.

Megráztam a fejemet.
Tényleg nem engedhetem még közelebb magamhoz.
Nem tehetem.

- Nincs név, amin szólíthatnál. -