𝐓𝐡𝐞 𝐭𝐫𝐮𝐭𝐡 𝐮𝐧𝐭𝐨𝐥𝐝 || 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌

🅘 🅒🅐🅝'🅣 🅖🅔🅣 🅒🅛🅞🅢🅔🅡 🅣🅞 🅨🅞🅤

Mint amire számítottam is a srác megjelent.
Leszakított néhány száll virágot és újra ki ült az utca végére, hogy a virágokat árulja.

Amikor elég pénz gyűlt össze egyszerűen talpra állt és az egyik boltba ment.
Egy szendviccsel tért vissza.

Néhány utca kölyök szaladgált arra felé. Aztán éhes szemekkel meredtek a fiúra. Felsóhajtott és három részre osztotta a szendvicset.
Mind a három gyerek egy jókora adagot belőle ezzel egy morzsát sem hagyva a szőkének.

A lélegzetem elakadt. A szőke több mint négy napja semmit sem evett.
Hevesen dobogott a szívem.
Hogy lehet valaki ennyire ragyogó és csodálatos?
Bár én is ilyen lehetnék...

Megremegett a testem.

Mint minden éjjel most is vártam a szőkét, aki szintén elérkezett. A macska egy csomag mellett feküdt, amit én készítettem oda neki.

Vissza folytot lélegzettel néztem ahogyan a kezébe veszi a csomagot és kibontja.

Néhány szendvicset csomagoltam neki és egy üveg vizet.
A szőke körbe nézett aztán ismét a hatalmas házra pillanatot.

A falnak simultam, hogy egyéválljak vele és ne vegyen észre.
Mosolyogva néztem ahogyan leült a fűbe virágok közé és mosolyogva falatozni kezdett.

Nem ette meg mind a két szendvicset. A másikat vissza csomagolta.
Miután végzett újra eltűnt én pedig boldogan néztem.

Sápadt bőrén ragyogott a holdfénye. Teljesen elvarázsolt és megbabonázott.
Gyönyörű volt annak ellenére milyen vékony is volt.

- Tényleg jó embernek tűnik. - megijedtem és összerezzent a testem. A boszorkány újra visszatért arcán egy fájdalmas mosollyal.

- Fáradtnak tűnsz. - suttogtam halkan és újra visszanéztem a fiúra.

- Mert az vagyok Jungkook. Nem tudom meddig bírom még. - felvontam a szemöldököm és megráztam a fejemet.

- Egy boszorkány vagy. Nem tudsz elfáradni. - megfogtam a kezét amikor megbillent.

- Igazad van. - mosolygott, de még mindig gyengének tűnt. Az ágyra ültettem és egy pohár vizet toltam a kezébe. Előtte térdeltem.

- Kérlek szedd össze magad. Mi lesz velem nélküled? - kérdeztem hevesen és indulatosan.

- Én is ezen gondolkodom Jungkook. - olyan halkan ejtette a szavakat miközben maga elé meredt, hogy kezdtem azt hinni, hogy ezt csak a fejembe hallottam.

Megdermedtem és megráztam a fejemet. Felálltam és leszaladtam a lépcsőn. Egy kis ételt gyűjtöttem a kezembe.

Kopogtak az ajtón.

Az órára néztem. Reggel van. Korán reggel.

Lihegve néztem az ajtót. Egyszer csak vissza fogtam a levegőt és csak a szívverésem hallottam, aki a fülemben dobogott és nem hallottam tőle rendesen.

- Bocsánat! Van itthon valaki? - nagy szemekkel néztem az ajtót. Olyan közel van hozzám és egyetlen egy fa tárgy választ el minket egymástól.

Óvatosan az ablakhoz sétáltam. Minél halkabban, hogy egyetlen egy neszt se adjak ki.
Ki néztem hogy szemügyre vegyem vendégem.

Hátra estem amikor a szőke állt az ajtóm előtt. Hangosan puffant a testem a szőnyegen. Sípolva vettem a levegőt.

Az ajtó gondosan bevan zárva, de nem tudatjuk mikor törik át azokat a zárokat ugye bár.
Mint azon az estén.

Szaladni kezdtem a lépcső felé. Kitártam a szobám ajtaját. Zihálva és idegesen markoltam a kilincset.

- Készülj el kell bújnunk vagy futunk az erődbe- - az ágyamon senki sem ült.

Nagy szemekkel néztem körbe és tovább futottam. Végig szaladtam az egész házat, de sehol sem találtam meg a boszorkányt.

Újra az ajtó előtt álltam. Megmarkoltam a pulcsim kapucniját.
Az gyengéden újra megütötték az ajtót.

- Elnézést? Csak megszerettem volna köszönni az ételt és hogy nem haragszik a virágok miatt.
Tudja megmentette az én és még három másik kisgyermek életét.
Ma megyek hozzájuk. - halkan sóhajtott és tovább szorítottam a pulcsimat.

Nem mertem se közelebb se távolabb állniuk az ajtótól. Csak álltam ott középen. Ugyan annyi távolság választ el az ajtótól, mint a lépcsőtől. Ha esetleg futni kéne akkor eltudok rohanni.

- Tudja nagy szegénység van ebben a városban és sok gyerek öt éves kort sem éri meg mert éhen hal. Ezek a gyerekek árvák mert a szüleik szintén éhen haltak vagy öngyilkosok lettek. - hallottam ahogyan az ajtó elé ül és a hátát a falapnak támasztja. - Senkinek sem jó a háború, de legfőképpen nem a nőknek és a gyerekeknek. -

A lélegzetem lassan csitulni kezdett. Közelebb léptem az ajtóhoz és én is leültem. A fejemet óvatosan hátra döntöttem és átkaroltam a lábamat. Állam a térdemre tettem.

- Sokan élünk itt. Leginkább szegénységben. Tudja ez a környéket teljesen elpusztították.
Én is úgy kerültem ide mert anyám itt dobott ki a többi árvához aztán felakasztotta magát az erdőben itt mellettünk. -

Némán hallgattam ahogyan beszél. Csodálatos volt hallgatni a hangját. Hosszú idő óta érdekel a története.

- Tudom mert láttam. - nagyra nyitott szemmel pislogtam. Milyen szörnyű lehetett. - Tudja az apám a háborúban harcolt és miután meghalt anyám megőrült. Arra kényszerített, hogy füvet és földet egyek mert szerintem olyan kövér vagyok, mint egy tehén. -

Egy kis szünetet tartott miközben beszélt.
Nem láttam mit csinál, de örülök, hogy hallom a hangját.
De a tudtad, hogy egyetlen egy ajtó választ el minket igazán megrémít.

- Az erdőbe sétáltam. Magányos voltam. Néhány hangot hallottam. Tudja gyerek hangot, mint aki magával vívódik. Azt hiszem valaki szent helye lehetett.
Az nap nem hallottam a hangokat és megijedtem. Azt hittem valami baja esett.
Elindultam az erőbe.
Anyám pedig csak ott lógott azon a fán, ami a tó túl oldalán volt. Szemei vérzések voltak és a kötél összezúzta a nyelőcsövét.
Úgy lógott ott mintha ez lenne a legtermészetesebb még is a tekintete... -

Ekkor ébredtem rá, hogy a szőke már hosszú ideje ismer engem.
Rajtam kívül senki sem mert az erdőbe járni. Hülye történeteket találtak ki.
Egyetlen egy alkalommal nem voltam abban az erdőben, amikor közölték, hogy a bátyám meghalt a fronton.

Örültem amiért nem voltam aznap az erdőbe mert rögtön utána közölték, hogy egy gyerek találta meg az anyját, aki felakasztotta magát.

Szívemre tettem a kezemet. Bassza meg.
Nem engedhetlek közelebb magamhoz.