Szerelem a fronton |✓|

Prológus

Somogyi Blanka vagyok egy ápolónő a megyei kórházban. Idén töltöttem be a 19. életévemet. A szüleim egyszerű emberek, anya otthon van a fél testvéreimmel, apám évekkel ezelőtt meghalt és most a nevelő apámmal élünk. A nevelő apám nagyon emberi, de engem valahogy sosem kedvelt. Egyébként neki van egy hatalmas birtoka, amit ő irányít. Ebből kifolyólag gazdagok vagyunk, de boldognak nem vagyok boldog. Anya többet foglalkozik a testvéreimmel, a nevelő apám meg amint már mondtam nem is foglakozik velem. A féltestvéreim meg - hát nem is tudom - ők mások.
Ápolónő viszont szeretek lenni. Az egyik barátnőmmel egy helyen dolgozunk. A barátnőm, Dorottya nagyon kedves és aranyos! Mindig próbál felvidítani és beszélgetni velem.
Egyébként egy nagyon kedves orvos mellett dolgozunk, mindig tanít új dolgokat és néha még olyat is amit nem is lenne szabad.

Most is a kórház felé sietek mert be vagyok osztva délutánra. Szerencsémre pont Dorottyával együtt. Ami még fontos hogy ilyenkor délután nincs olyan sok dolog mint a reggeli ügyeletben, úgyhogy tudunk beszélgetni Dottyval.

- Szia! - értem a bejárathoz, ahol az egyik ápolónő állt éppen.

- Ó, szia! Most lesz műszakod? - nézett rám kérdő tekintettel.

- Igen. Neked? Te délelőttös vagy nem?

- De délelőttös vagyok. Várok valakit.

- Értem. Akkor nem is zavarlak. - mentem be az épületbe és azon gondolkodtam hogy ez a lány kit vár ott az ajtó előtt. Mindegy majd kiderül. Bementem az öltöző szobába, felvettem a kötényemet, feltűztem a hajamat.

- Szia! - röppent be az ajtón Dotty.

- Szia! - mosolyogtam rá. - Hogy vagy?

- Köszi jól. És te mi volt megint otthon?

- Most megvagyok. Szerencsére mindenkit lefoglal Misi és Lujza betegsége. De rám nem akarnak hallgatni, hogy mit kéne tenni. - ráztam meg a fejem lemondóan. - Még mindig nem ismerik el hogy értek hozzá!

- Ne is foglalkozz velük! Nem érzik hogy mennyit teszel az emberekért. - fogta meg a vállamat Dotty.

- Lehet. - nézek rá szomorú mosollyal. - Na jó mindegy. Menjünk mert meg kell nézni a betegeket. - ugrottam fel. Mire Dotty elmosolyodott és velem együtt elindult a folyosó felé.

- Melyik szobákba mész? - nézett rám.

- Menjünk mindenhova együtt. Úgy könnyebb szerintem. - gondolkodtam hangosan.

- Oké akkor mindenhova együtt. - bólintott beleegyezően Dorottya. - Na várj! Most komolyan azért akarsz menni egyedül oda, - mutatott a 17 számú ajtóra - mert ott van az a múlt napi sérült. Aki elkezdett udvarolni neked? - nevetett fel Dotty.

- Jaj igen ő. - húztam el a számat és sóhajtottam egyet. Mire Dotty még jobban elkezdett nevetni.

- Szép délutánt! - lépett be az említett szobába Dotty, viszont én még az ajtó takarásában maradtam.

- Szép délutánt kisasszony! - hallottam meg a fiatal férfi hangját. Elvileg valamilyen Endre. Valami katona, aki egy tüntetésen sérült meg. - Nem tudja mikor van ügyeletben egy aranyos tűzött barna hajú fiatal lány?

- Tudná pontosítani? - kérdezte Dotty.

- Hmmm... Azt hiszem nem olyan magas, nem tudom hogy mosolygott e, mert nekem csak a szemét forgatta, de aranyos volt. - én meg ismét megforgattam a szemem továbbra is az ajtó mögött állva.

- Szerintem tudom kire gondol. Mindjárt vissza jövök csak hozni kell cserét a kötéseire. - jött ki a kórteremből mosolyogva Dorottya.

- Fogd meg ezeket és menj be hozzá! - adta ki a parancsot Dotty.

- De...? - kezdtem, viszont nem hallgatott meg, hanem az ajtó felé irányított. Majd kicsit meglökött így muszáj volt belépnem a szobába.

- Jó napot! - köszöntem enyhén mosolyogva, és ránéztem a srácra. Aki amint meglátott felfigyelt.

- Szép napot szépségem! - vigyorgott.

- Kérem ne mondjon ilyet nem vagyok a magáé! - néztem rá komoran.

- Jaj kérem! Én csak arra akartam utalni hogy maga milyen szép! - próbált bókolni tovább.

- Akkor kérem hagyja abba! Én csak a dolgokat végzem, és sietek tovább. - magyaráztam neki.

- Értem. - komolyodott meg egy kicsit de a szemén még mindig látszott hogy nem viselkedik komolyan. Közben gyorsan átkötöttem a sebét. Majd leragasztottam.

- Így már jobb lesz elvileg. - pakoltam össz mindent.

- Kérem ne menjen még el! - fogta meg a kezemet és kérlelő tekintettel nézett rám a mogyoró barna szemeivel.

- De a többi beteget is meg kell nézni!

- Majd megnézi valaki más! - vágta rá.

- Lehet, de most már kevesebben vagyunk mint voltunk. Sokan mentek el a frontra. Tudja a forradalom miatt.

- Igen hallottam róla. - bólintott.

- Blanka kérem jöjjön, fontos dolgot kell mondanom! - sietett be a terembe ijedt arccal a doktor úr.

- Már is megyek uram. - bólintottam. Majd hátra se nézve kisiettem a folyosóra és mentem a doktor úr után.
Mire beértem az irodájába már majdnem minden ápoló jelen volt.

- Nos most hogy itt van majdnem mindenki... Szóval most kaptuk a hírt hogy túl sok a halott a fronton és kell még küldeni ápolót. Ami számunkra annyit jelent hogy nekünk is kell küldeni három ápolót. - közölte hirtelen. Én pedig akkor elhatároztam hogy biztosan megyek és senki nem fog visszatartani!