Szerelem a fronton |✓|

13. Rész

Még mindig nem tudtam megszólalni. Valahogy nem gondoltam, hogy egyáltalán találkozunk még... Míg nekem ezer kérdés volt a fejemben, addig ő lassú léptekkel elém sétált és mosolyogva nézett le rám. Majd  a két kezével óvatosan megfogta a két karomat és továbbra is fürkésző tekintettel figyelt engem.

- Meg sem fog szólalni? - kérdezte mosolyogva. - Pedig mindig annyit tudott nekem mesélni. - folytatta. Nekem pedig a felismerés hasított a fejembe, hogy rajta kívül nekem már senkim sincs.

- Én... - kezdtem, de megakadtam. Majd a következő pillanatban már zokogva szorítottam magamhoz Matteot. Aki hirtelen meglepődött, majd lassan átölelt és a hátamat kezdte simogatni.

- Nyugodjon meg. Nincsen semmi baj. Itt vagyok most már nem lesz egyedül. - motyogott nekem halkan.

- Kérlek, ha neked nem gond tegezhetnél? - néztem fel rá. - Csak most hirtelen nagyon furcsa... - kezdtem bele.

- Én is akartam már kérdezni. De gyere ülj le és ha van erőd meséld el. Kérlek!

- Rendben. - egyeztem bele. Így leültünk az ott lévő kanapéra, majd Matteo megfogta a kezeimet és várakozón nézett a szemembe. - Szóval... Talán egy egy fél hónapja kaptam a levelet anyától, hogy a nevelő apám meghalt. Aztán pár héttel később jött a hír, hogy anyám és az öcsém is meghaltak. És pár nap elteltével a kisebb húgom az ide úton farkas támadásban halt meg. Szóval teljesen egyedül maradtam. - néztem bele a szemébe ismét könnyezve. Mire Matteo újra átölelt és és most pedig a hajamat simogatta.

- Rettenetesen sajnálom. De kérlek hidd el, hogy nem vagy egyedül. Most itt vagyok én, és majd vigyázok rád!

- Köszönöm. Ettől most kicsit jobban érzem magam. - fúrtam a fejem a mellkasába. Lassanként pedig éreztem, hogy kezdek megnyugodni.

Pár perc után már nyugodtabb voltam egy eltávolodtam Matteotól, de a kezemet nem engedte el.

- Miért jöttél vissza? És miért kellett ide jönnöm? - kérdeztem tőle.

- Mindkettőre egy a válasz, hogy nagyon fontos vagy nekem és szerettem volna visszajönni érted. De persze megértem, ha most nem akarsz velem lenni. És persze abban sem lehetek biztos, hogy ezt jól tettem. - fejtette ki.

- Hogy jól tetted-e? - mosolyodtam el halványan. - Igen. És örülök, hogy itt vagy. Mivel bizonyítsam még? - néztem rá incselkedve.

- Megvan még a nyakláncod? - vonta fel a szemöldökét. Mire én a fölső kötény alól elő húztam a kis arany láncot, amin még most is ott volt a kis medál is. Amint ezt Matteo meglátta, rögtön elmosolyodott. - Most már tényleg elhiszem. - simogatta meg a kezem.

- És mi lesz most? Mármint... - kezdtem volna, de Matteo beleszólt.

- Innen majd elmegyünk, persze csak akkor ha velem jönnél. Én mindenképpen szeretnélek megmenteni és így vagy úgy. A te döntésed!

- Értem. Kapok gondolkodási időt? - kérdeztem félve.

- Persze. Még pár napig úgy is itt leszünk. Addig még lesz időd gondolkodni. - mosolyogtt biztatóan.

- Rendben. És lehet egy kérdésem?

- Persze, mond csak.

- Mi lesz a többi emberrel? - néztem rá félve, hogy vajon mi lesz a válasz.

- Még nem találtam ki teljesen. De mire akarsz kijukadni? - látott át rajtam.

- Arra, - mosolyodtam el - hogy van itt egy nagyon jó barátnőm, akit szeretnék biztonságban tudni.

- Hm... Akkor még a mai napon. Indul egy postakocsi és azzal ő is elmehet. De ő az egyetlen! Így rendben?

- Igen. És nagyon köszönöm. - néztem rá mosolyogva. Mire látszott Matteon, hogy megnyugodott.

- Viszont most kérlek maradj itt. Behozatom a ruháidat, és amíg itt vagyunk a táborban, addig örülnék, ha nem hagynád el ezt az épületet, mert féltelek és ki tudja, ki mit tenne ha látja, hogy innen sétálsz ki.

- Rendben, értem. Semmi gond. - mosolyogtam halványan. Közben pedig arra gondoltam, hogy mennyire aranyos tőle, hogy ennyire vigyázni akár rám. És még Dottyt is elengedi, azért mert megkértem. És vissza is jött értem. Nekem pedig végre van egy kapaszkodóm, aki fontos nekem.

Fél óra múlva már minden holmim már abban a szobában volt, ahova Matteo mondta, hogy nyugodtan pakoljak le. Majd amikor rákérdeztem, hogy ez kinek a szobája most, csak sunyin somolygott rám és szó nélkül kiment.
Én pedig kicsit rendet raktam, majd amikor bekísérték Dottyt, akkor nagyon megörültem neki.

- Hogy vagy? Minden rendben? Mondták már neked, hogy mikor mehetsz el? - zúdítottam rá több kérést is egyszerre.

- Nyugi Blanka! Minden rendben van. És igen mondtak olyat, hogy éjjel megy egy postakocsi és azzal engem elengednek. De nem értem miért engem és... - kezdte volna de közbe vágtam.

- Én kértem.

- Igen? De hogyan? Vagy...?

- Matteo most a katonák főnöke. És ő hívatott ide. És megkértem, hogy te had mehess el. És bele egyezett. - mosolyogtam Dorottyára. Aki először hitetlenkedve nézett rám.

- Szóval te itt maradsz vele? Engem pedig elenged? - vont fel a szemöldökét.

- Téged elenged. Engem meg megkérdezett, hogy ha majd megy, akkor mennék-e vele. És azt mondta hogy kapok gondolkodási időt, addig amíg itt vannak a táborban.

- És mi itt a kérdés? Menj vele! Tudom én is nagyon jól, hogy Matteo az egyetlen, akihez még kötödsz!

- De Dotty! Én...

- Nincs de Dotty... Blanka! Menj vele! Szükséged van rá! És ahogy láttam, neki is szüksége van rád! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

- Miért vagy benn ennyire biztos?

- Mert te is hordod a nyakláncot, amit tőle kaptál és ő pedig képes volt visszajönni érted!

- Oké, igazad van. De ez akkor is nagyon veszélyes! Ellenséges oldalon állunk.

- Igen? Biztos vagy benne? Szerintem ő a hazáját védte, aztán most már inkább téged. Te pedig mindig is az emberek oldalán, az emberi életek oldalán álltál.

- Talán igazad van. Viszont sajnos lassan vissza kell menned, hogy el tudj indulni. Kérlek siess! - néztem rá.

- Rendben. És mond meg neki is meg neked is mondom, hogy nagyon köszönöm! - ölelt át. - Hiányozni fogsz! És vigyázz magadra. Majd írj ha biztonságos helyen leszel, és küld az otthoni címre ha minden sikerül, akkor már otthon leszek. - nézett rám biztatóan. -  És még egyszer mondom, hogy menj el vele!

- Majd meglátom, de úgy érzem hogy jobb lesz ha tényleg vele megyek. És te is vigyázz magadra! - néztem a szemébe, majd még egyszer megöleltem, aztán Dotty kiment a szobából és sietett pakolni, hogy kész legyen mire indulnia kell. Én pedig kicsit félve, de jobb kedvvel álltam meg az ablaknál és a tábort figyeltem, ahol most az osztrák katonák járkáltak és a magyarok meg valahol várakoztak.

Aztán megláttam a posta kocsit és az oda sétáló Dottyt, majd kezet fogott a kocsissal és majd a táskával együtt beszállt és a kocsi el is indult. Most már Dotty biztonságban lesz.

Én pedig már álmos voltak, úgyhogy inkább oda sétáltam az ágyhoz és egy ásítás után lefeküdtem az ágyra, majd betakaróztam.
Már félig aludtam, amikor valaki belépett a szobába, majd oda sétált az ágyhoz és kisimított egy hajtincset a szeméből. Aztán meg valamit pakolt. Majd éreztem, hogy az ágy besüppedt mellettem és az a valaki hátulról átkarolt, közel húzott magához és akkor már biztos voltam benne, hogy Matteo az, mert megéreztem a jellegzetes parfüm illatát. Aztán végleg elaludtam.