Szerelem a fronton |✓|

3. Rész

Pár hete már itt vagyunk a táborban. Mostanra már azt tudom mondani hogy megismertük a tábor rendszerét és a különböző épületeket is. Szerencsére azért van amit nem ismerhettünk meg! Azok pedig az a rengeteg katona akik a tábor területén tartózkodtak. És az utóbbi napokban sikerült többször is elkerülni Rónai Endre hadnagyot is, aki távolról nézve is folyton keresett valakit és napi többszöri alkalommal megfordult a nővérszállás és a kórházi épület környékén is.

Ma reggel is kopogásra ébredtünk. Majd az egyik hozzánk hasonló fiatal lány ment megnézni hogy ki áll az ajtóban. Majd gyors léptekkel sietett vissza és felém indult. Én közben fel ültem az ágyon és vártam hogy mit akar.

- Blanka! Téged keres megint az a hadnagy. És azt mondta hogy szeretne veled beszélgetni. Kimért hozzá? Vagy mit mondjak neki? Nem vagy itt? - kérdezte végül Katinka.

- Hajh... Katinka kérlek mond meg neki hogy most nem vagyok itt, pedig te kerestél! - néztem rá kérlelő tekintettel. Mire Katinka bólintott és visszament az ajtóhoz. Még szerencse hogy Katinkának már elmondtuk hogy miért nem akarok én azzal a hadnaggyal találkozni, sem pedig beszélni.

- Na elküldtem, azt mondtam neki hogy amikor én felkeltem te már nem voltál itt. - vigyorgott Katinka. Majd gyorsan felugrottam és megöleltem.

- Köszönöm! Most egy ideig nem látjuk.

- Igen, igen. Csak sajnos mindig visszatér. Mint egy bumeráng! - forgatta a szemeit Dotty.

Ekkor viszont egy idősebb ápolónő rontott be a szobába:

- Jöjjenek kérem a főorvos úr eligazítást tart mindenkinek. - nézett ránk.

- Köszönjük, hogy szólt. Megyünk is. - bólintottunk egyszerre. Majd mindhárman sietve indultunk el a kórházi épület felé. Otthagyva a három fős kis szobánkat, ahol eddig voltunk.

- Köszönöm hogy mindenki ilyen gyorsan ide tudott jönni. - kezdett bele a mondandójába. - Fontos dolgot kell közölni Önökkel! A katonáink hamarosan elindulnak harcolni és nekünk pedig folyamatos készültségben kell lenni az esetleges sérültek miatt. Így kissé megváltozik a munkaidő és a beosztás is, hangsúlyozom mindenki számára! - fejezte be. - Esetleg van valakinek bármilyen kérdése? - nézett körbe az előtte állókon.

- Mikor kerül ki ez az új rend? - kérdezte az egyik kissé tájszólással beszélő lány.

- Most ennek az egésznek a végén. És mindenki legyen szíves ahhoz alkalmazkodnzi. Valamint Katona Dorottya, Somogyi Blanka, Török Emese, Jóo Katinka és Zákány Erzsébet most menjenek enni, mert délutánra őket is beosztottam az eddigiek mellé. Érthető? - kérdezte. Mire mi többen bólintottunk és gyorsan elindultunk az étkező épület felé.

Belépve az étkezőbe több ott tartózkodó katona is felkapta a fejét és minket bámult. De közülünk a legtöbben ezzel nem is törődve ment az ételosztó pulthoz a mai ebédet kérni.

- Maguk miért most jöttek? - nézett ránk a szakács gyanakodva.

- Gál doktor úr nem szólt hogy jönnünk kell? - kérdeztem meg hirtelen.

- Jaj! Persze hogy szólt. Akkor maguk azok az ápolónők, igaz?

- Igen, mi vagyunk. - bólintott Böbe. Majd sorba álltunk egymás után és vártuk hogy a szakács kiadja az adagokat. Ami  jelen esetben a gulyás levest és valamilyen pörköltet jelentett.

- Ez milyen pörkölt? - kérdeztem kedves hangon. Mire az egyik segéd felkapta a fejét és mosolyogva válaszolt:

- Ez disznó pörkölt, kisasszony.

- Köszönöm. És azért nem vagyok kisasszony. - mosolyodtam el. Majd meg sem várva a választ ültem le a lányokhoz, a nekem kihagyott helyre.

- Emese egyél lassabban! - szólt rá Dotty. - Le fogod enni a fehér kötényt! - mosolygott rá. Mire mindannyian nevetni kezdtünk és még Emese is elmosolyodott. Jókedvűen ettük már a második fogást, amikor valaki megfogta a vállamat, mire én összerezzentem és a lányok közül meg volt aki értetlen arccal, volt aki pedig ijedten nézett a mögöttem álló személyre.

- Megzavartam valamit hölgyeim? - szólalt meg hirtelen és lehetett hallani a hangján hogy mosolyog. Jézusom!

- Csak beszélgettünk. - válaszolt Dotty.

- Értem. Én viszont csak ezzel a hölggyel szeretnék beszélni, akit három hétig próbáltam megtalálni ebben a nem is túl nagy táborban és mégsem tudtam vele sosem találkozni. - ciccegett. - Úgyhogy megkérem önöket hogy most menjenek a dolgukra! - közölte velük és közben még mindig az én vállamat fogta.

- Hadnagy, kérem ne csináljon jelenetet! - fordultam felé. - Inkább hagyja a barátnőimet ebédelni és majd én megyek beszélgetek magával egy kevésbé látványos helyen. - jelentettem ki határozottan, mire bólintott. - Kérem, várjon meg kint az épület előtt!

- Rendben. - bólintott, majd kiment.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Katinka.

- Igen, biztos. Hetekig sikerült elkerülni, most viszont már nem tudok. - húztam el a számat.

- Akkor sok szerencsét! Szurkolunk hogy meg tudd oldani! - közölték a lányok.

- Köszönöm! - mosolyogtam, de belül nagyon féltem, hogy vajon mit akar. Viszont már nem volt időm ezen gondolkodni, mert már nyitottam ki az ajtót magam előtt és megláttam ahogy a hadnagy az épület falának dőlve várakozik és közben cigarettázik is.

- Itt vagyok. - álltam meg előtte.

- Örülök hogy végre tudunk beszélni! - vigyorgott, majd kifújta a füstöt.

- Megtenné hogy abbahagyja a cigarettázást? Nem bírom a füstöt. - néztem rá összehúzott szemekkel.

- Persze, elnézést. Egyébként komolyan maga nem is cigarettázik? - kérdezte.

- Nem. Semmiképpen sem. - bólintottam, közben pedig továbbra is nagyon féltem hogy mit akar ténylegesen.

- Értem. Pedig az olyan fiatal lányok, mint maga szeretik az ilyen dolgokat. - ingatta a fejét.

- Megköszönném, ha nem általánosítana! Nem minden lány ugyanolyan! - ingattam a fejem rosszalló tekintettel. Mire Endre röhögni kezdett.

- Drága! Minden lány ugyanolyan csak nem mutatja ki! - mosolygott nagyképűen.

- Jó mindegy. - közöltem lemondóan. - Viszont rátérhetnénk arra, hogy miért akart velem találkozni? - néztem rá.

- Igen. Csak beszélgetni akartam magával hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást. - fürkészett.

- Értem. Viszont én ide nem ismerkedni és nem is nyaralni jöttem! Én itt dolgozok! - közöltem keményen a szemébe nézve. Mire még mindig csak vigyorgott rám.

- Azt én értem. De ha jól tudom nem kell folyton a betegek mellett lennie! Szóval tudna velem is találkozni.

- Hát nem vagyok benne biztos. De most már mennem kell! Most biztosan tudom hogy dolgozni megyek, várnak a többiek. - biccentettem a lányok felé, akik vagy kérdő pillantással néztek felénk.

- Rendben, menjen csak. De majd még fogom keresni! - vigyorgott.

- Viszlát hadnagy! - köszöntem el vissza se nézve elindultam a többiek felé.

- Viszont látásra kedves Blanka! - hallottam még magam mögött a hangját. Majd csatlakoztam a lányokhoz, akik rögtön kérdezték hogy mi történt de már nem tudtam elmondani, mert hirtelen valami kiabálni kezdett hogy minden katona menjen mert közeledik az ellenség és és minden ápoló meg menjen a kórházba, aki most a rendkívüli állapot miatt be van osztva. Így mi is futó lépésben mentünk a kórház épülete felé.