Halál. Ha akarod, ha nem, valahogy az életed része lesz. Beférkőzik a tudatodba és nem hagy nyugodni. Honnan tudom?
Átmentem minden fázisán, amikor pár hete elveszítettem a nagymamámat. Ő volt a mindenem. A sziklám, aki megtartott amikor lefelé száguldottam a lejtőn. Az angyal, aki felemelte a fejem és minden egyes alkalommal azt súgta a fülembe, hogy menjek tovább. Pont akkor, amikor már épp feladtam volna. Koronát tett a fejemre, elhitette velem, hogy a világon nincs fontosabb ember nálam. Így volt. Legalábbis az ő világában. Ott én voltam mindennek a centruma. De ahogy meghalt, ez a mi kis világunk megrepedt és kis szilánkjaira hullott, én pedig ott maradtam a romok között, és őszintén azt hittem, hogy sohasem sikerül majd onnan felkelnem. Ha pedig mégis megteszem, rálépek a szilánkokra és megsértem magam. Hiába voltam húszéves, szerintem nincs olyan életkor, ahol akármilyen jól le lehetne reagálni egy számodra szeretett személy halálát.
A szobámban gubbasztottam és igyekeztem a tanulnivalómra koncentrálni, de természetesen mindig előbukkantak a szememben a könnycseppek. Körülöttem zsebkendő tömegek hevertek, meg a füzeteim, amikben az aznapi sulis vázlataim lapultak az egyetemről. Megkértem a legjobb barátnőmet, hogy hozza el nekem. Nem voltam képes bemenni a kampuszra és végig ülni egy egész napot. Tudtam, hogy nem lettem volna képes sírás nélkül kibírni a napot.
Hazel nem maradt sokáig, tudta, hogy most nem rajonganék bárkinek a társaságáért. Csak hosszú ölelésben részesített, amikor elköszöntünk egymástól és ez abban a pillanatban minden elfecsérelt, jelentéstartalomban szegény szónál többet jelentett. Figyeltem ahogy távozása közben majdnem feketén csillogó, erősen hullámos haja a hátát verdesi, és még akkor is elmélázva figyeltem az utat, amikor már rég elhajtott a Mini-ével.
- Édesem, készen vagy?- kukkantott be anya a szobám ajtaján. Azt sem tudtam hirtelen, hogy miről beszél.
- Tessék?- pillantottam fel a laptopom képernyőjéről.
- Hát nagyanyád ügyvédjéhez. Hogy elmondhassa a Nagyi végrendeletét.- hatalmasat sóhajtottam. Teljesen kiment a fejemből ez a dolog.- Elfelejtetted, igaz?- sóhajtott fel anya is.
- Igen, de mindjárt rendbe szedem magam.- anya helyeslően bólintott és behúzta maga mögött az ajtót.
Nehézkesen feltápászkodtam az ágyamról és végignéztem magamon a tükör előtt. Csalódottan behunytam a szememet, hosszan kiengedtem a bensőmbe beszorult levegőt, majd kitártam a szekrényem. Kivettem egy bőszárú fekete lennadrágot és egy egyszerű fekete színű garbós felsőt. Lassú tempóban magamra vettem a ruhadarabokat, kifésültem a hajam, amire ráfért már egy hajmosás. Kontyba fogtam a rakoncátlan tincseket, magamra fújtam egy kis parfümöt, majd a telefonomat a kezembe véve, kiléptem a folyosóra. Lelépkedtem a lépcsőkön, és az előszobában felvettem a cipőimet és a kabátomat. Anya és apa szótlanul követték a mozdulataimat és egymás után kiléptünk a házunk bejárati ajtaján. Apát sem láttam még ilyennek soha. Az édesanyja neki is fontos szerepet foglalt el az életében. Minden héten találkoztunk Nagyival, volt olyan, hogy hetente többször is elvezettem Wokingba, hogy meglátogassam, akár csak egy délutáni teázás erejéig. Apa bevásárolt neki, amikor csak szüksége volt valamire.
Néztem a mellettem lassan elhaladó tájat, mert a londoni heves közlekedés miatt nem tudtunk olyan gyorsan haladni. Egy jó háromnegyed órás út után Wokingba értünk, ahol a forgalom már sokkal barátibb volt, ennek köszönhetően alig tíz perc után már ki is szálltunk az autóból.
- Készen álltok?- nézett anyára és rám apa. Mikor mindketten igenlő választ adtunk, beléptünk az ügyvédi iroda ajtaján. Az előtérben ülő recepciós hölgy kedves ábrázattal fogadta a szó szerint gyászosan, feketébe öltözött társaságunkat. Elkísért minket egy ajtóhoz, ahol azelőtt még sohasem jártunk és gyors kopogás után, beengedett minket az irodába, ahol egy hatalmas asztal mögött kedves ábrázatú férfi nézett ránk. Egyesével bemutatkozott mindhármunknak. Davidnek hívták, alig járhatott a harmincas évei elején és az apja kezei alatt dolgozott az ügyvédi irodában. Kedélyes csevejt folytattunk egy fél óra hosszat, majd rátértünk a lényegre.
- Mrs. Benett a következő levélben írta le a végrendeletét, amely minden ingóságáról, általa birtokolt ingatlanról és értékéről szót ejt. A beleegyezésükkel most felnyitom ezt a borítékot.- a nagyujjammal belevájtam a bal tenyerembe, ezzel próbáltam csillapítani a kitörni készülő könnyeimet. Apa a jobbomon bólintott, mire az ügyvéd feltépte a borítékot, ami szakadt a hajtásnál. A férfi kiemelte a papírt és szétnyitotta.- Én, Colette Benett a halálom után minden utánam fennmaradt értékről a következő módon rendelkezem- egy könnycsepp mardosta a szememet és miután nem tudtam visszatartani, szépen lassan leszánkázott az arcomon, majd beleivódott a felsőm anyagába.- A számláimon maradt pénzt osszák három felé, és fiam (John Benett), menyem (Clara Madson) és unokám (Reyna Benett) egyenlően részesüljön belőle. A London belvárosában birtokolt lakásomat kapja meg John és Clara. Végül pedig a Wokingban álló házamat szeretett unokámra hagyományozom, mert szeretett unokámnak a világot is odaadnám, ha tehetném.- ekkor kezdtem el zokogni. Nem érdekelt, hogy ki lát, vagy, hogy ezek után leomlik az az erős álarc, amit magam köré felépítettem az elmúlt hetekben. Nagyi hiánya elviselhetetlen volt.
Egyből átírattuk a lakást a nevemre. Ha jobb állapotban lettem volna, talán még tiltakozok is, de nem tettem. Nagyi meg is haragudott volna, ha valamit nem fogadok el. A lakáskulcsok is a kezembe lettek nyomva. Fel sem fogtam jóformán, hogy mik történnek körülöttem. A következő kép, hogy már köszönünk el az ügyvédtől.
Az idő a márciusi eleji londoni időjárásnak megfelelően nagyon borús volt. Ez teljesen visszaadta azt, ahogy éreztem magam.
Ismét beültünk a kocsiba és elindultunk hazafelé. Kimerült voltam, habár alig csináltam bármi olyat a mai napon, ami kimeríthetett volna fizikailag, ám a lelkem olyannyira leterhelt volt, mint eddig még soha az életem során.
Hazaérve anyáék leültek a nappaliba, valami sorozatot néztek. Én a konyhába vettem az irányt, hogy valamit egyek, mert amint beléptem az ajtón a gyomrom hatalmasat kordult.
A tányérommal a kezemben -amin két szelet kenyér sorakozott, vajjal megkenve, mellette pedig szalonnás tojásrántotta foglalt helyet- mentem be anyáék mellé a nappaliba, hogy ne legyek egyedül.
- Hogy vagy kincsem?- fordult felém apa, de nem állították le az éppen futó részt, gondolom, hogy ne tűnjön teljes kihallgatásnak a beszélgetésünk.
- Megvagyok.- vontam meg a vállam. Nem akartam traktálni őket azzal, hogy milyen pocsékul is érzem magam, na meg, hogy mennyire nem tudom feldogozni a Nagy hiányát.
- Tudod, hogy beszélgethetsz velünk, ugye?- egy könnycsepp jelent meg a szemében, mire csak bólintottam.- Nekünk is nehéz, hiszen nekem az anyám volt, de a ti kapcsolatotok valami egészen más volt és érthető, hogy nehezen dolgozod fel, hogy elment.- bólintottam és ekkor megfogalmazódott bennem egy gondolat, ami nem sokáig maradt kimondatlanul.
Úgy éreztem, hogy ha tovább maradok ebben a mostani közegben, ebben a folyamatos csendben, ahol minden egyes lépésem árgus szemekkel figyelve van, akkor előbb-utóbb megfulladok. Hogy jól tettem-e, hogy pont arra a helyre akartam menekülni, ami Nagyival való minden közös emlékünk helyszíne volt? Ezt akkor még nem tudtam megmondani, csak azt mertem remélni, hogy ha felidézem és újraélek mindent, amit egykor együtt megéltünk, akkor a közelségéből erőt merítek majd arra, hogy elengedjem.
- Azt hiszem egy időre Wokingba költözök!
YOU ARE READING
scared to live again
Teen FictionEl voltam veszve. Elveszítettem a legfontosabb személyt az életemben és a gyász felemésztett belülről. A szomorúságomat eddig semmilyen, az életemben megtapasztalt dologhoz nem tudtam hasonlítani. Hogy okos dolog volt-e kiszakadni az addigi életem...