scared to live again

fifth chapter

LANDO NORRIS

- Lando, ezt még írd alá és mára szabad vagy!- tolt elém egy papírt Zak, amit gyorsan aláfirkantottam és megfogtam a kabátom, indulásra készen.

Izgatott voltam, hiszen alig két hét és újra érezhetem, ahogy az ereimben megállíthatatlanul száguld a vér a verseny napján. Leírhatatlan érzés ez ilyenkor és ha lehetne, mindenkivel megtapasztaltatnám, hogy milyen is ez a fajta szabadság. Amikor több, mint 280 km/h-val hasítasz egy pályán és csak lebeg a szemed előtt, hogy minél előrébb kerülj a mezőnyben. És, amikor beérik a munkád gyümölcse, az még ennél is fantasztikusabb érzés.

Kezet ráztam Zakkel és az irodában tartózkodó emberekkel, majd kiléptem a folyosóra, de mint általában mindig, most sem egyenesen a parkolóban rám váró autómhoz vettem az irányt, hanem a garázsba indultam, ahol a versenyautóm várta a március végi indulást. Természetesen előtte is edzettem már vele, de hivatalosan felavatva csak az első szabadedzésen lesz.

Nem voltam benne biztos, hogy annyiszor be lennék engedve ide, ahányszor eddig titokban belopóztam a kocsimhoz, de mindig is csodálattal töltött el ez az elképesztően gyorsan száguldani tudó, mégis igen törékeny autó. Már komolyan elgondolkozom azon, hogy beteges, ahogy néha vonzóbbnak találom ezt a versenyautót, mint a nőket. Nevetséges vagyok, komolyan.

A parkolóban beültem az autómban és hangosan kifújtam a levegőt. Már kezdett bennem felgyülemleni a stressz. Tudtam, hogy idén is teljesítenem kell, hogy a McLaren meghosszabbítsa a szerződésem, hiszen ez volt az esélyem, hogy nevet szerezzek a szakmában és a McLarennél jobb csapatot képzelni sem tudtam volna magamnak. Amikor két évvel ezelőtt ajánlatot kaptam a Forma-1-be, nem akartam hinni a fülemnek és szinte azonnal rábólintottam az ajánlatra. Ki tudott volna nemet mondani, kérdezem én. Mindig is az Forma 1-ben való versenyzés volt az álmom és akkor ott hevert a lábam előtt az a sok kiaknázatlan lehetőség. A McLaren azóta is gondomat viseli és ezért hihetetlenül hálás vagyok.

Ebben a pillanatban jelzett a telefonom. Egy emlékeztető ugrott fel, hogy ideje elindulnom Reynáért. Ha nem lenne az emlékeztető alkalmazásom, valószínűleg a fejem is elhagynám a helyéről. Bekötöttem a biztonsági övem és kigurultam a McLarentől.

Pontosan kettőkor értem a lány háza elé, ahol ő halvány mosollyal várt rám a járda szélén. Szokásosan fekete szettet viselt, de ma valahogy derültebb volt az arca, mint annak előtt.

- Szia.- kukkantott be az autóba, miközben kinyitotta a kocsiajtót.

- Szia Reyna.- mosolyogtam vissza rá. Barna haja hullámosan keretezte az a haját és meg-meglibbent, miközben a biztonsági övért nyúlt, hogy bekösse magát.- Hogy vagy ma?

- Egész tűrhetően. Nem keltem sírva, ami pozitívum, úgy vélem.

- Mindenképpen az.

- Milyen volt az edzés? Hogy megy az autó?

- Jól ment. Vissza kell rázódni, meg nyilván van még hova fejlődni, de egészen elégedett vagyok az eredményeimmel és őszintén remélem, hogy a csapat is. Valamint jó kocsit hoztak össze idénre, azzal nem lesz baj, csak nekem is ott kell lennem fejben, hogy minél több pontot hozzak.

- Mindenki azt mondja, hogy nagyon ígéretes vagy Lando, nem hiszem, hogy ezzel baj lesz.

- Te nem egy laikus vagy, ugye?- vontam fel a szemöldököm az utat figyelve. Mennyi meglepetést tartogat még ez a lány?

- Nem mondanám magam szakértőnek, de Nagyival nagyon régóta követjük a Forma-1-et, láttam már egyet s mást.- mosolyodott el Reyna.

- Mindig meg tudsz lepni.- csóváltam a fejem nevetve.