(SNK/AOT) 2. Évad: Árulók

‡ 8.rész ‡

Sötétség. Ez az egyetlen dolog, amit látok. Meghaltam volna? Egyáltalán, hol vagyok és hogyan kerültem ide? Nem emlékszem semmire...

Felálltam a nyirkos fekete földről (már ha ez egyáltalán föld volt) ahol eddig feküdtem és a semmibe bámultam. Elindultam az egyik irányba hátha kilyukadok valahol, de semmi. Pár percet sétálhattam csak, ami egy örökkévalóságnak tűnt...aztán meg álltam. Semmi mást nem láttam a nagy feketeségen kívül, ami meglepően nyugtatóan hatott rám. Ha csak ez a szimpla üresség van a halál után nekem bőven megfelel. Nincs több óriás, nincs több szenvedés, nincs több halott családtag... Csak én és a nyugalom.

Visszafeküdtem a földre (?) és lehunytam a szemeimet. Ez az. Ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Az örökké tartó nyugalom.

-&~˝ß¤đ€!

Kipattantak a szemeim és azonnal felpattantam az ismeretlen hang hallatán. Ennyit a nyugalomról...

-Hahó?! – kiáltottam fel rekedtes hangon.

A hangom visszhangzott a nagy ürességben, ami kissé frusztráló volt. Vártam, hogy az a valami vagy valaki ismét megszólaljon és ez pár perc után be is következett.

-ߡ˘ŁĐ¤¸!

-Itt vagyok! – kiáltottam fel ismét. – De...nem értelek!

Ezt követően hatalmas csend. Eddig valami oknál fogva vágytam erre a csendre és nyugalomra, most viszont feszengtem tőle. Talán az miatt a valaki vagy valami miatt, ami azokat a furcsa hangokat adta ki.

Talán fél óra is eltelhetett (vagy talán több is) mire annyi bátorságot vettem magamon, hogy elindultam. Hogy merre? Arról fogalmam sincs... Valahol mélyen tudtam, hogy a hangot keresem, vagyis keresném, de egyszerűen fogalmam sincs, hogy hol találhatom meg a nagy semmi közepén.

Körülbelül a tizedik lépés után megpillantottam a távolban valamit. Hunyorítanom kellett, ugyanis olyan messze volt, hogy alig lehetett látni, de a sötétségben szinte mégis kiszúrta a szememet. Egy nagyon-nagyon apró fehér pont volt. Mindegy minden alapon elindultam felé. Azt hittem csak hallucinálok és a kis fény pöttyöt csak beképzelem, de ahogy egyre közelebb és közelebb értem az egyre nagyobb lett.

Mikor odaértem az a pont már inkább egy gömbre hasonlított, ami kissé nagyobb volt, mint a fejem. Körbe jártam többször is, de nem volt benne semmi érdekes azon kívül, hogy a talaj fölött lebegett. Elgondolkodtam azon, hogy vajon most mit kellene csinálnom. Érjek hozzá? Szagoljam meg? Ráköpjek? Miközben több ilyen hülyeség átsiklott az agyamon sóhajtottam egy hatalmasat, mire a gömbből fehér villámok törtek ki, amik belecsapódtak a talajba. Legszívesebben sikítva elrohantam volna, hogy nehogy véletlenül megpörkölődjek, de a lábam egyszerűen nem mozdult. Hiába próbáltam rávenni magam, hogy elfussak...nem ment. Ott álltam a fényes gömböt nézve és arra vártam, hogy az egyik fénycsóva eltaláljon és vége legyen mindennek, de...de ez nem történt meg. A villámok csillapodni kezdtek majd szép lassan megszűntek. Azt hittem ennyi lesz az egész és végre vége ennek az őrültségnek, de akkor újra meghallottam a hangot, ami egyenesen mögülem jött. Azonnal megfordultam és abban a pillanatban megfagyott az ereimben a vér. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni és alig kaptam levegőt.

Noah...Noah állt előttem furcsa fehér köpenyt viselve. A karján volt egy piros szalag valamilyen sokágú csillaggal díszítve. Még soha nem láttam még csak ehhez hasonló öltözéket vagy címert sem ezért felmerült bennem, hogy talán csak hallucinálok, vagy egyszerűen csak álmodom az egészet. De...valahogy mégis olyan valóságos volt. Pláne amiért aggódó tekintettel vizslatott és talán, mintha maga sem hitte volna el, hogy életben van és lát engem.