(SNK/AOT) 2. Évad: Árulók

‡ 1.rész ‡

Falak, amelyek több száz évre elhozták a békés életet az embereknek, elfeledtették velük az elnyomásuk miatti félelmüket, és a bezártságunk miatti megaláztatásukat... Azonban...amikor az egyik falat lerombolták az óriások, az emberiség harca kezdetét vette. Majd pedig számtalan katonai és civil halálos áldozatot követelve fény derült az emberek sorai közé férkőzött óriásokra. Végül pedig egyet közülük, Annie Leonhart-ot, sikeresen el is fogtak. A fal lerombolása is már több mint öt évvel ezelőtt történt. Azonban...az emberiséget fenyegető következő veszély ekkor már rég a küszöbön állt.

-Bátyám, várj meg! – kiáltott az előtte futó fiú felé egy kislány.

-Siess már lassúság! – nevetett a fiú a lányra.

Mosolyogva figyeltem a két gyermeket, akik a patak mellett futottak az erdő felé. Mindketten olyan boldognak tűntek...olyan vidámak voltak...és olyan kicsik. Utánuk futottam. Kíváncsi voltam, hogy hová tartanak.

-Bátyám... lassíts, kérlek. – állt meg a kislány levegő után a kapkodva.

A fekete hajú kisfiú azonnal visszafutott a lányhoz, akit felkapott a hátára. A lány hálásan rámosolygott majd a fiú ismét futásnak eredt.

A nap már kezdett lemenni, de a gyerekek nem törődtek vele. A kislány kíváncsi volt, hogy a bátyja vajon mit akarhat neki mutatni. Egyre és egyre közelebb kerültek az erdőhöz, amitől a szüleik óva intették őket. Hogy ezt honnan tudtam? Fogalmam sincs...Talán megérzés...

Pár perc múlva a gyerekek beértek az erdőbe. Ott hirtelen olyan sötét lett, hogy szinte az orromig sem lehetett látni, de szerencsére a szentjánosbogarak megvilágítottak egy apró ösvényt, amire a kisfiú mosolyogva lépett. A lány viszont nem mosolygott. Félelmet láttam a szemében, aminek hangot is adott.

-Én úgy félek. – húzta össze magát a bátyja hátán. – Mi lesz, ha kiugrik az egyik bokorból valami?

-Ne beszélj butaságokat. – nevette ki a fiú. – Ha meglátod, hogy mit mutatok neked, minden félelmed elszáll.

A kislány mintha kissé megnyugodott volna. Bízott a testvérében és az életet is a kezébe adta volna. Néhány perc elteltével elértek egy kisebb vízeséshez. A lány csillogó szemmel figyelte a vízzuhatagot, hiszen még sohasem látott olyat. A fiú letette a húgát, hogy az hozzáérhessen a lezúduló vízhez.

-Ez annyira szép. – mosolygott a kislány miközben a vízzel játszott. – Köszönöm, hogy megmutattad nekem.

-De hát én nem is ezt akartam neked megmutatni. Hanem azt ott. – mutatott a fiú egy pontra az erdő sűrűjében.

A kislány otthagyta a vízesést és a bátyja mellé lépett, de ő nem látott semmit a sötétségben. Nagyokat pislogva lépdelt közelebb a sötétség felé, majd amikor a hold fénye megvilágította azt a valamit, a lány ijedten felsikoltott.

-Ne félj tőle. Nem bánt minket. – ölelte át a fiú a rémült kishúgát.

-M-mi ez? – méregette megszeppenve a körülbelül négy méteres valamit a kislány.

-A családom. – mondja a fiú, majd odalép ahhoz a négylábú valamihez, ami lehajol hozzá így a kisfiú meg tudja simogatni a fejét. – Gyere, simogasd meg te is.

A lány reszketve tesz pár lépést a bátyja felé, akinek először a háta mögé bújik. Majd mikor megbizonyosodik róla, hogy az a valami tényleg nem bántja egyiküket sem, lassan a feje felé nyúl. A lény mosolyogva dörgölőzik a lány kezéhez, aki már nem fél. Mosolytól repeső arccal kezdi el simogatni annak a valaminek a fejét.

Én nem bízom abban a lényben. Többször is megszólítom a kislányt, hogy ne nyúljon hozzá, de nem hallgat rám. Ő csak nevet. Tetszik neki a csúfság és úgy tűnik, hogy az is megkedvelte a lányt. De...ahogy annak a valaminek a szemébe nézek...szinte késztetést érzek arra, hogy én is megsimogassam a fejét. Vajon miért? Mi ez a furcsa érzés?

-Gyere. – terem mellettem hirtelen a kisfiú, aki megfogja a kezemet. – Nem fog bántani. Ő a családom.

Én is reszketve lépdesek a lény felé, aki mintha várna engem. Mintha azt várná, hogy megsimogassam. Hogy én is a családomnak szólítsam.

A kislány rám mosolyog és a bátyjával együtt unszol, hogy érjek hozzá. A lény hatalmas szemivel rám mered, de a fejét ugyanúgy lehajtja nekem is. Lassan, de magabiztosan érintem meg a fejét majd hirtelen kicsúszik a számon egy szó. Egy név. Nem tudom kié lehet, de tisztán hallatszik a szentjánosbogaraktól zúgó erdőben.

-Pieck...

A lény felkapja a fejét, majd egy hatalmasat üvölt. Azonnal a gyerekek után kapok, hogy megvédjem őket, de a kislányt nem látom sehol csak a fiút, aki először mosolyog majd nevetésben tör ki. Ismerem ezt a nevetést. Olyan sokszor hallottam már. Mintha...mintha...

-Victoria!

Azonnal felriadok a kiáltásra, ami egyenesen a fülem mellől jött. Verejtékben úszva, lihegve meredek a nagyapámra, aki azonnal a homlokomra emeli egyik kezét, a másikkal pedig kisimítja arcomból pár hajtincsemet.

-Jól vagy?

-P-Persze...persze, csak rosszat álmodtam. – fújom ki magam, majd a nagypapára nézek, aki nem tűnik túl boldognak. – Minden rendben?

-Nem mondhatnám... - sóhajt egy nagyot. – Stohess falában egy titánt találtak.

Úgy tűnik, a rémálom folytatódik...

Hai~ SNK 2. évad in da house. ^^ Remélem ez az évad is elnyeri a tetszéseteket. :)

És ne feledjétek... A titkok MINDIG kitudódnak! ;)