Ᏼᥣᥲᥴ𝗄 Ⲋᥕᥲᥒ || Ꭻเ𝗄ꪮꪮ𝗄

เᥣᥣᥙ᥉เꪮᥒ

Mit is mondhatnék? Jungkook gyökerestől megváltoztatott.

Természetesen nem mindenben, de úgy éreztem abban a pillanatban miután a harmadik zsíros ételt ettem, hogy ez a férfi veszélyes.

- Nem bírok megmozdulni. - mondta miközben a hasát simogatta. Nevetve megvontam a vállam.

- Talán nem kellett volna húsz darabot enned. - úgy nézett rám mintha megsértettem volna szóval csak odébb toltam a tányéromat.

Megtöröltem a számat és körbe néztem.
Az emberek egymást tologatva rohangáltak ide oda.

A mosoly teljesen eltűnt az ajkaimról. Ezeknek az embereknek mind szörnyű és nehéz élete volt és van.

Bárkire is nézek egyszerűen tudom, hogy mennyi fájdalmat kellett át élnie. Van, aki az életben maradásért küzdött van, aki a depresszió ellen esetleg egyedül volt egész életében.

Sosem láthatom a lista végét. A sok embernek más a múltja és mással kellett megküzdenie. Mindenkinek más az, ami fáj.
Ezer és ezer indok van, ami miatt egy ember élete romokban lehet.

- Mi a baj? - Jungkook oldalra döntött fejjel bámult rám. Keményen ráztam a fejemet és felkaptam a sapkám az asztalról.

- Semmi. - suttogtam halkan. Éreztem, hogy pezseg a vérem és valamit akar. Pontosan tudom mit akar. - Holnap reggel találkozunk. - zavartnak tűnt, de csak bólintott.

Én villám gyorsan száguldottam végig az utcán, vissza emlékezve merre is kell mennem.

A táncterem csak rám várt. Ebédidőben sosincsenek a terembe. A táncosoknak nincs sok szabad idejük ezért mindenki kihasználja ezt a pár órát, hogy telejsen feltöltődjenek.

Levetettem a felesleges dolgokat magamról és a tükörben bámultam magamat.

Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem egy senki vagyok. Aki nem érdemi meg az örömet.

Újra azt a pufi kisfiút láttam magam előtt a tükörben, aki régen voltam. Könnyek gyűltek a szemembe ahogyan bámultam fiatalkori énemet.

- Egy senki vagy. - halkan és reszketve engedtem ki tüdőmből a levegőt. Lehunytam a szemem, de még így is éreztem és hallottam a vádló hangokat és ami a legrosszabb volt; az én eszeveszett ordításomat.

Talán tizennégy éves lehettem amikor egyszerűen nem bírtam tovább. Látom a képet magam előtt. A szobát és a félhomályt ahogyan összeesek a földre.

- Miért? - suttogtam egy időben az ordító önmagammal.

Túl jól ismerem a forgatókönyvet. Hiszem ezek után újra és újra eljött a pont amikor padlóra érkeztem.

Remegő lábaim egyszerre semmivé váltak. Úgy éreztem felhőkön állok. És hagytam, hogy a fájdalom vezéreljen. Mások és a saját fájdalmamból táplálkoztam.

Mindig is ebből éltem. Ezeket az erőket használtam fel ahhoz, hogy a táncot mindig annyi érzést váltson ki belőlem és azokból, akik engem néznek. Minden mozdulat egy könnycseppet szárított fel a múltból.

És egy percig se bántam hisz volt elég könnyem.

Zihálva néztem a tükörképemre. Még mindig azt a gyereket vagy azt a földön fekvő kamaszt láttam.

- Miért? - feleltem erőszakosabban és hagytam, hogy a testem és a szívem vezéreljen. Az agyam teljesen háttérbe szorult. Gondolkodni se nem tudtam és nem is akartam.

Mikor kinyitottam a szemem már csak magamat láttam a tükörben. Könnyekkel átázott arcomat. Az ajtóban pedig egy árnyékot, ami szinte rögtön eltűnt amint kinyitottam a szemeim.

- Ki van ott? - kérdeztem kissé nehezen véve a levegőt.

Az árnyék irányába indultam. Kirohantam az ajtón, hogy számonkérjem, még is miért figyelt engem és hogy a biztonságiakkal kivitessem.

Halkan csapódott be az ajtó és nekem esélyem se lett volna utolérni azt a valakit ezért csak magamba pufogva siettem vissza a teremben.

A varázs teljesen elmúlt. Már csak a sebesen száguldó gondolatok maradtak. Szóval ahhoz kezdtem, mint mindig ilyenkor.

Újra és újra elpróbáltam a régebbi táncokat és próbáltam elfelejteni az imént történeteket.

Hiszen újra összeomlottam csak valahogy máshogy.