Az igazi hősök [ Bakugou x Reader]

6. rész

-hé! Ébren vagy?- kérdezte kedvesen egy ismerős hangfoszlány. Kezeit éreztem vállaimon, ami biztonságot sugallt számomra. Lassan ébredezni kezdtem, ezért pislogtam párat. -jó reggelt- köszöntött lágy hangon a felettem támaszkodó. Először nem akartam hinni a szemeimnek, de ráeszméltem, hogy én tényleg ebben a helyzetben vagyok.
-Dabi?- kérdeztem kisebb meglepettséggel a hangomban, majd egy széles mosolyra húztam ajkaimat.
-nem, a postás- forgatta meg játékosan a szemeit -hát persze, hogy én vagyok- húzta száját egy félmosolyra.
-úgy örülök- néztem rá kedvesen -olyan rosszat álmodtam- néztem félre és jókedvem alábbhagyott
-mit álmodtál?- simította végig mutatóujját alsó ajkamon. Kissé hezitáltam azon, hogy végül elmondjam-e, hiszen a testvére is részese volt ennek az álomnak. De miközben ezen gondolkoztam, éreztem puha, hűvös ajkait, ahogy az enyémnek nyomódnak. Először meglepődtem, majd hagytam, hogy ez a kellemes érzés átvegye felettem az uralmat és folytatódjon az a valóság, amit olyannyira szeretek.

Ekkor valami erős fény vette körül Dabi alakját és levegőt sem tudtam venni. Félig-meddig hallottam egy-két szidkozódást, de nem tudom honnan jött. Ezután pár erős nyomást éreztem a mellkasomon, majd valaki ajkaimra tapad és próbál lélegeztetni. A kapott oxigéntől kipattantak a szemeim és rögtön kapkodtam a levegőt, ahogy csak tudtam.
Már nem Dabi volt ott...valaki más volt az...már megint csak az álmok szórakoztak velem?
Ijedten, lihegve körbe tekintettem és az első számú hőst véltem felfedezni, támadóállásban. Iszonyúan szédültem és fájt a fejem, a torkommal együtt. Odakaptam a fájó részhez és leesett, hogy már nem a székben ülök megkötözve, hanem szabadon a földön. Az alkalmat kihasználva, gyorsan felálltam, aktiváltam a képességem és nekirontottam az előttem álló szőkének. Amint tettem pár lépést, lerogytam a padlóul szolgáló hideg csempére és eszeveszetten köhögni kezdtem, amit egy adag vérköpet követett. A következő, amit éreztem, egy szúrás a nyakamon, amitől álmosodni kezdtem, majd elsötétült minden és ismét kidőltem.

Dabi szemszöge:

A szemeimet nehéznek éreztem. Nem akartam kinyitni őket, de kénytelen voltam. Lassan körbe tekintettem és a szobámban találtam magam. Akkor csak álmodtam az egészet. Megfordultam, hogy átölelhessem [név]-at/et, de nem volt mellettem. Azonnal felültem az ágyon és fejemet körbe kapkodni kezdtem, ami meg is fájdult. Megérintettem a sajgó részt és realizáltam, hogy be van kötve. Francba...akkor nem csak álom volt...
-BASSZAMEG!- kiáltottam el magam idegesen, majd felkászálódtam ágyamból és kivágtam az ajtót -mondd, hogy lent van és nincs semmi baja...mondd hogy lent van mondd hogy lent van- mormoltam magamban egymás után a szavakat, mikor végre leértem a kissé kopott falépcsőn a nappaliszerűségbe. Ott ült a szőkeség a kanapén egymagában és csak nézett ki a fejéből
-Hol van?!- rivalltam rá türelmetlenül, mire felém fordította fejét érzelemmentesen, ami szokatlan tőle -azt kérdeztem hol van!- fogtam meg pólója nyakát, majd felemeltem ülő helyzetéből. Nem foglalkozott vele. Még mindig ugyan olyan képett vágott, ami kezdett felbaszni -kinyögöd végre, vagy kiszedjem belőled?- fenyegettem, majd másik kezemen már a kék lángjaim világítottak
-Dabi- szólalt meg mögülem egy ismerős hang -engedd el Togat- utasított, mire visszadobtam a kanapéra. Hátrafordultam és a kék hajú állt az ajtóban kéz nélkül a fején
-hol van [név]?- kérdeztem aránylag higgadtan. Nem válaszolt. Mi a faszom van már?! Senkinek nem nyílik ki a pofája?! -AZT KÉRDEZTEM HOL VAN...-
-Nem tudom- vágott a szavamba élesen Shigaraki -senki se tudja...- halkult el -mikor Togaék rádtaláltak, már nem volt ott- közölte érzelemmentes hangon -de a halálának nyomait nem találtuk meg, tehát feltehetőleg még él- nézett a szemembe komoly arccal. Nem is kellett több, kiviharoztam a bejárati ajtón, eközben letéptem a fejemről a kötést, ami néhol át volt vérezve -DABI!- kiáltott utánam Tomura, de nem álltam meg. Addig nem, amíg meg nem találom és vissza nem hozom ide.
-Dabi várj már- fogta meg karomat Toga levegőt kapkodva
-engedj el!- szóltam rá idegesen és kihúztam kezei közül az enyémet
-gyere már vissza egyedül semmire sem mész!- kiabálta a szőke nő mögöttem -MEG FOGSZ HALNI!- üvöltötte. Megálltam. Lassan visszafordultam és idegesen felé vettem az irányt. Mikor odaértem, komoran a szemébe néztem, majd rideg hangon megszólaltam
-mert ha itt ülünk és nézünk ki a fejünkből jobb lesz mi?- villantottam egy ideges félmosolyt -tudod miért megyek utána várakozás nélkül?- kérdeztem tettetett nyugodtsággal. Az előttem lévő csak fájdalmas és ijedt arcot vágott. Nem válaszolt... -mert fontos nekem- szorítottam ökölbe kezeimet -fontos, mert én is az vagyok neki. Fontos, mert kibaszottul szeretem őt és ő is engem. Fontos, mert ő az, aki elfogadott engem. Őt nem érdekelte, hogy hogy nézek ki kívülről...hogy milyen az arcom...hogy mennyi égési sérülésem van...igen még ezeket is szereti bennem- mosolyodtam el fájdalmasan -nem akarom őt elveszteni...és ha ezt nem értitek meg...- néztem fel a csapat többi tagjára, akik idő közben jöttek ki -akkor nagyon sajnállak titeket- vetettem megvető pillantásokat rájuk, majd otthagytam őket. Meg fogom találni [név]-at/et!