Az igazi hősök [ Bakugou x Reader]

7. rész

A levegőt szaporán vettem, nem értettem semmit...csak éreztem. Éreztem ismét Bakugou érintéseit, ahogy megint ránéztem.
-mi a francot csináltál?!- förmedtem rá idegesen
-haaa?! Itt csak én kérdezek!- emelte meg a hangját -mi az az égési sérülés?- mutatott a sebre -és mi ez a nyaklánc? Valami fegyver?- emelte fel szemmagasságba az ékszert. Nagyra nyíltak a szemeim és tele voltam kérdésekkel és dühvel.
-add vissza a láncomat!- utasítottam a hőst idegesen, miközben fészkelődni kezdtem az ágyon, hogy kiszabaduljak -az nem fegyver agyas, bár most szívesen megfojtanálak vele- morogtam
-honnan tudjam, hogy nem hazudsz?- emelte meg fejét lenézően, majd közelebb jött. Kezeit becsúsztatta zsebeibe, a lánccal együtt, így az félig kilógott. Végig Dabi ajándékát néztem, ahogy tehetetlenül lengedezik a lépések miatt
-ne szórakozz velem add vissza!- néztem rá gyilkos tekintettel
-csak nem fontos neked?- mosolyodott el gonoszul és megállt mellettem pár centire. Az ékszer az arcommal szemben volt. Olyan közel volt és mégis olyan távol...
-és ha igen?- pillantottam fel rá semmitmondó tekintettel
-egyelőre nem kapod vissza- mondta kifejezéstelen arccal
-chh...- húztam fel a felső ajkam -köcsög- fordítottam el a fejemet
-te csak ne merj így hívni!- rivallt rám idegesen
-leszarom mit mondasz az az én tulajdonom- szóltam vissza neki fennhangon
-nagyon felbaszol- szorította össze ökleit a zsebén keresztül
-te is- húztam össze mérgesen a szemöldökömet és ki akartam volna tekerni a nyakát.
-azt leszarom, de ezt nem kapod vissza- húzta ki a zsebéből a láncot. Alaposan megnézte én pedig rángatózó szemmel figyeltem, nehogy kárt tegyen benne.
-mi a faszért van kigombolva a felsőm egyáltalán- csuklott el a hangom a végén.
-mondtam már nem egyszer, hogy kuss!- rivallt rám -A pólódat azért gomboltam ki, mert meg kellett nézzem, hogy van-e nálad rejtett fegyver- mondta már nyugodtabban.
-ennyiből miért nem nézel meg alaposabban? Talán feldugtam magamnak egy fegyvert- hangom hitetlen és ideges volt, de mégis érezni lehetett a gúnyt. A szőke kicsit megilletődött, majd egy félmosolyra húzta ajkait
-nos...ez esetben nincs mit tenni, meg kell néznem- rántott vállat és elkezdett az alsó részemhez sétálni.
-TE PERVERZ MEG NE MERÉSZELD CSINÁLNI VAGY ESKÜSZÖM ITT ÖLLEK MEG!- kiabáltam mérgesen, mégis kétségbeesetten. Még ki is nézem belőle...
-nyugodjál már meg úgysem érnék hozzád!- mordult rám komoly arccal és megállt az ágy végében. Erre csak mérgesen hallattam egy "ch"-t és továbbra is idegesen méregettem ezt a kikondizott díszpintyet. Egy ideig csend volt köztünk, majd valaki betört az ajtón.
-kiabálást hallottam minden rendben?- lihegte ijedten a zöldhajú. Mindketten odakaptuk tekintetünket, de a szőke szemében nagyobb ellenszenvet véltem felfedezni, mint a sajátoméban.
-semmi nem történt csak meglátott egy pókot- vont vállat az első számú hős, majd kiment a kórteremből. Nem voltam lelkileg gyenge, hiszen sokmindenen mentem keresztül, de most valahogy mégis elsírnám magam. Meg vagyok szégyenítve, elvitték a láncomat, ami igenis nagyon fontos nekem és Dabi is kibaszottul hiányzik. Haza akarok menni hozzájuk...
-[név]-chan...- mondta félénken a szeplős, majd becsukta az ajtót. Nem szóltam semmit, csak az üres plafont néztem, remélve, hogy majd megnyugszom. Úgy elszívnék egy cigit Dabival a tetőn kivilágított esti várost nézni a csillagokkal együtt... -mi történt?- kérdezte kedvesen, majd előhúzott egy széket, leült az ágy mellé és úgy fürkészte tekintetemet. Kérdésére nagyon összpontosítanom kellett, hogy ne sírjam el magam, de végül egy könnycsepp legördült arcomon.
-semmi különös...- fordítottam el a fejemet az ellenkező irányba, hogy ne lássa arcomat.
-nézd [név]-chan ha nem mondod el, nem tudok segíteni- mondta komoly hangon
-ki mondta, hogy kell segítség?- mondtam kissé remegő hangon
-engem nem kell megkérni arra, hogy segítsek, mert nálam ez alap dolog, hiszen hős vagyok ezt jól tudod. Szeretnék rajtad is segíteni, de csak úgy tudok, ha együttműködsz velem- nem akarok, de mégis...
-rajtam nem tudsz segíteni, hacsak nem terapeuta vagy, vagy még az is jó, ha elmondod hogyan tudnék kijutni innen és segédkeznél benne- mormoltam egyhanhon
-tudod, hogy nem tehetem, de meghallgatlak. Ezért vagyok itt- hangja kedves és megnyugtató volt. Lehet csak megjátssza a kedvességét, de olyan ártatlan és gyermekies a tekintete, ezáltal kötve hiszem, hogy ártana nekem. Mindig is olyan embernek tűnt, aki a kompromisszumra törekszik, hogy mindenkinek jó legyen. Nem értem, miért nem ő az első számú hős...bár mintha ez javítana a helyzetemen...
-nem árulhatom el a társaimat- beszéltem még mindig az ellenkező irányba
-[név]-chan én az előbbi dologra gondoltam- nevette el lágyan magát. Ettől a [név]-chan becenévtől kiráz a hideg, de mégis van benne valami nyugtató.
-röviden, tömören annyi, hogy az a szőke egy nagy pöcsfej- fordítottam felé mondatom közben a fejem.
-öhm [név]-chan...a f-felsőd...- mutatott óvatosan a majdnem kivillanó mellemre pirosodva.
-ja igen ez az ő műve begombolnád légyszíves- szorítottam össze fogaimat a légyszíves szóra, mivel nehezemre esett kimondani. A zöldhajú csak pislogott párat zavarában, majd óvatosan bólintott egyet és halk léptekkel átsétált a jobb oldalamra. Először csak félve, de megtette amire kértem, eközben erősen szuggerálva az égési sérülésemet.
Mikor végzett, köszönet képpen csak bólintottam és láttam rajta, hogy többször is végigfut az agyán, vajon megkérdezze-e honnan szereztem Dabitól kapott "ajándékomat".
Majd miután visszaült kényelmesen szar székébe, végül vette a bátorságot, hogy kérdőre vonjon a sebemet illetően.
-az az égési sérülés...- kezdett bele nagyot nyelve és láttam rajta, ahogy a szavakat keresi a gondolataiban -egy harcból kifolyólag szerezted?- nyögte ki végül a kérdést.
-hát...úgy is mondhatjuk- mosolyodtam el halványan és mintha Dabi arca villant volna be, ami arra késztetett, hogy reménykedni kezdjek abban, hogy ez csak egy álom. Sajnos nem sokáig élt bennem ez a láng, ugyanis a zöldhajú hangjára ugrottam ki a valóságba.
-minden rendben [név]-chan?- kérdezte kedvesen, mire én csak elnevettem magam
-kezdem azt hinni, hogy megőrültem- nevettem tovább -mintha átmosnák az agyam, vagy manipulálnának- fagyott le a mosoly az arcomról -ti csináltok valamit nem igaz?- néztem rá komoly fejjel és zöld, csillogó szemei értetlenül vizslattak tovább.
-miről beszélsz [név]-chan?- kérdezte komolyan, tényleg nem értve semmit -nekünk információra van szükségünk tőled, ezért nem moshatjuk át az emlékeidet, különben összekavarodnak azok, amiket eddig tudtál és egy teljesen más összképet látsz majd. Különben is Shinsou-kun egy másik városban van- tette álla alá kezét, így az én szemszögemből olyan, mintha szétrobbanna az agya a sok gondolkodástól. Egy ideig így ült, majd feltette azt a kérdést, amit nem szeretnék megosztani vele.
-és miket szoktál látni? Mi alapján jönnek elő a hallucinációid?- jött közelebb a székkel kíváncsian, de én vonakodtam választ adni rá.
-nem tudom- hazudtam neki
-őt látod nem igaz?- tette fel a kérdést halkan, a szívem pedig dobbant egy nagyot, tudván, hogy ez az igazság. Még mielőtt tagadtam volna, nagy csapódással nyílt az ajtó és egy leharcolt félhajú faszt véltem felfedezni, aki alig áll a lábán.
-Todoroki-kun! Orvost! Sürgősen!- kiáltott fel a zöld, ezután odarohant az ajtóban összevert felemás hajúhoz. Próbálta lábon tartani, de Todoroki elkezdett keservesen sírni, majd össze is esett, fejét lehajtva.
-[név]...- nyikorogta síró hangon a felemás -ezt neked szánta- mutatott fel valamit, amit a kezében tartott, de nem tudtam pontosan kivenni belőle mi is az. Ezután leborult a földre, tovább folyatva égető könnyeit. Midoriya kivette a padlón lévő kezéből azt a valamit, majd közelebb hozta hozzám, ezután láttam csak meg, hogy egy ezüst nyaklánc, koponyával a végén.

Sziasztok!
Bocsánat, hogy ez a rész kicsit rövidebb lett, de következőnek egy hosszabbat terveztem, bár lehet aztán megint szörnyűen rövid lesz az is, de majd meglátom.

Egyébként köszönöm szépen a vote-okat és azt is, hogy olvassátok <3

Legyen további szép napotok/estétek
<333