Az igazi hősök [ Bakugou x Reader]

8. rész

-a nyakláncom!- mondtam izgatottsággal a hangomban, de mintha az ékszeren vért is láttam volna.
Todorokit nemsokára elvitték hordágyon egy másik kórterembe, míg én mindig a nyakékkel voltam elfoglalva.
-a nyakláncod?- kérdezte összezavarodva a szeplős
-igen...szeretném visszakapni- néztem a zöldhajúra komolyan, aki félénken, de közelebb jött Dabi ajándékával a kezében. Ahogy jobban szemügyre vettem, a láncszemek, amik egymásba kapaszkodtak, nagyobbak voltak, mint amire emlékszem. Lehet tényleg megőrültem...
-de Todoroki-kun nem azt mondta, hogy valaki neked szánta?- kérdezte meg óvatosan, ezzel megállva mellettem.
-talán az a hülye szőke visszaszolgáltatta, mert rájött a nagy fejével, hogy ez nem fegyver, hanem csak egy sima lánc- mosolyodtam el győztesen, de a torkom még mindig fájt egy kicsit. Ekkor az említett első számú hős betoppant az ajtón azzal a tipikus tüske fejével, ami annyira idegesített.
-Deku! Mi a fasz történt?!- kiáltotta el magát idegesen, ezzel rám a frászt hozva
-n-nem tudom...Todoroki egyszercsak beesett az ajtón összeverve ezzel a lánccal a kezében- mutatta fel az ékszert, Bakugou pedig trappolva jött közelebb, hogy megvizsgálhassa az valóban az-e aminek gondolja.
-ez nem olyan, ami nálam van. Ennek nagyobb a lánca- állapította meg, nekem pedig nagyra nyíltak a látókáim, tudván, hogy mégsem őrültem meg.
-a tévét! Gyorsan! Kapcsoljátok!- tört be az ajtón egy másik szőke srác, akinek fekete villám volt belefestve a hajába. Tudtam ki ő...még szép, hogy tudtam. Nekünk gonoszoknak mindent tudni kell a hősökről, hogy kellő felkészültséggel támadjunk ellenük.
A zöld hajú gyorsan cselekedett, a készülék mire odanéztem, már be volt kapcsolva, amiről azt sem tudtam, hogy ott van. Én csak félig figyeltem oda, de valami megütötte a fülemet.

-...jelenleg a helyszínen tartózkodom, ahol, mint láthatják több milliós kárt okozott hősünk és a gonosztevő ütközete. A harcot követően a környező házak teljesen megsemmisültek. Civileket nem találtak sebesülten, viszont a 3. számú hőst, Todorokit nagy csapások érték, de egyelőre semmilyen hír nem érkezett róla. A gonosztevő, név szerint Dabi, aki mint kiderült, életét vesztette kettejük csatájának során...-

Ezután már nem hallottam a tévét. Az agyam teljesen leállt. Nem tudtam gondolkozni. Valahogy meg kell akadályoznom, hogy ezt elhigyjem. Megráztam a fejemet amennyire csak tudtam, ezután elnevettem magam.
-ugye nem gondoljátok, hogy ezt el is hiszem?- nevettem tovább, ők pedig értetlenül néztek rám.
-te meg vagy huzatva?! Mi az, hogy nem hiszed el?! Az orrod előtt láthatod a tényeket a kurva életbe!- kiabált rám idegesen a vörösszemű szőke, mire én csak mosolyogtam tovább.
-de ki tudja? Lehet csak megszervezitek az egészet, hogy elveszítsem az irányításom az elmém felett, aztán aktiváljam a képességemet, ezután az altatók pedig teszik a hatásukat- osztottam meg gondolatmenetemet a hősökkel.
-te kis...tudod mit?- tette karba a kezét -elmegyünk a helyszínre, hogy elhidd ezt az egészet- ült ki egy széles vigyor az arcára.
-de Kacchan...-
-te ne szólj bele!- szakította félbe kiabálva Dekut, nehogy véletlenül megkímélje egy kicsit a hangszálait, vagy mások dobhártyáját.
-Katsuki ez szerintem sem jó ötlet- lépett mellé Kaminari aggódó tekintettel
-leszarom! Itt én diktálok és különben is, ha szökni akar, tegye meg. Nem sokáig maradna szabad, mert én úgyis megtalálom- húzta ajkát egy ördögi mosolyra én pedig felhúztam orromat az undortól.
Katsuki levette a láncokat rólam, ügyelve arra, ha mégis kedvem támadna szökni, akkor az ne sikerüljön. Felállított az ágyból, kezeimet hátraláncolva, aminek a legkevésbé sem örültem.
Idegesen kirángatott az ajtón, majd elindultunk a helyszín felé. Az odavezető úton próbáltam beszélgetetést kezdeményezni, de folyamat ignorált. Ezt megunva én is csendbe maradtam és tényleg csak remélni tudom, hogy ez nem igaz.
Amint odaértünk, az egész úgy nézett ki, mintha háborús övezet lenne, ahova a bombákat dobálják egész nap. Rendőrök, mentősök, riporterek tömkelege legyeskedett még rajtunk kívül a helyszínen, aminek láthatóan a szőke sünfejű nem igazán örült.
-basszameg a riporterek- szűrte ki fogai közül a szavakat és miután kimondta, azonnal özönlöttek is felénk az említett tagok.
-a helyszínen megjelent maga Bakugou Katsuki, az első számú hős, mellette pedig...- akadt el a riporter szava, mikor rámpillantott.
-na mivan anyukám berezeltél?- vigyorogtam ördögien, ezzel jól ráijesztve a nőre és a stáb többi tagjaira, akik félelmükben utat adtak nekünk, hogy jobban rálássunk a volt csatatérre.
-most az egyszer örülök, hogy gonosztevő vagy- nézett le rám óvatosan, majd folytatta rángatásomat előre.
-látod milyen sok hasznunk van nekünk, gonoszoknak?- másztam volna bele az arcába egy elégedett mosollyal, de eltolt magától annyira, hogy pont ne érjek hozzá túlságosan.
-mind egytől egyig haszontalanok vagytok és csak a dolgunkat nehezítitek meg szarháziak- álltunk meg, majd az első számú hős idegesen belenézett szemeimbe. Íriszei szikrákat szórtak, amik láttán csak mégjobban elmosolyodtam.
Közvetlenül mellettünk a mentősök voltak, akik szintén lefagytak a jelenlétem miatt.
-ne aggódjanak emberek! Jelenleg ez a gonosztevő itt mellettem ártalmatlan a számukra, mert kordában tartom- kiáltotta ki a körülöttünk lévőknek, akik Bakugou szavai hallatán kicsit megnyugodtak.
-ártalmatlan a segged- sziszegtem idegesen, ő pedig csak lerendezte egy sötét nézéssel.
Ahogy közelebb mentem a mentőskocsihoz, megláttam egy hordágyat, amin le volt takarva valaki. Az agyam egyből jelezte a vészjósló gondolatokat, hogy higyjem el azt, amit próbálnak beadni nekem, de akárhogy nézem, lehet van valóságalapja a dolognak.
Addig szuggeráltam a tagot, amíg ki nem esett a lepel alól egy kéz, aminek hatására egy kisebb szívroham kerülgetett.
-na most már elhiszed basszameg?- kérdezte a mellettem lévő idegesen, de én csak a testrészre tudtam figyelni, ami kilógott a takaró alkalmatosság alól.
-mia...?- akadt el a szava a szőke idegzsáknak, mikor meglátta azt, amit én is. Gyorsan odarángatott, de nekem mintha lelassult volna az idő.
Ahogy közelebb értünk, felismertem a kezet...az övé...
-még most sem hiszed el?- tette fel kérdését, ezzel kizökkentve baljós gondolataimból. Ezután hirtelen lerántotta a lepelt a testről és elém tárult élettelen arca. Gyönyörű tengerkék szemeiből eltűnt a fény, amiért annyira odavoltam. Kiszáradt ajkai kissé elnyíltak, bőre szürkés árnyalatot vett fel, mintha már nem élne. Mintha már nem is lélegezne. Mintha már nem is dobogna a szíve. Mintha az élet elhagyta volna őt...
-itt van a bizonyíték arra, hogy a hírek igazak voltak- mondta nyugodt hangnemben az első számú hős, karjait keresztbe téve. Nem tudtam megmozdulni. Nem akartam elhinni. Az emlékek hada csak úgy zúdult rám a semmiből. Amikor először találkoztunk, mikor először hozzámszólt, az első csókunk, majd az első alkalmunk. Földbe gyökerezett lábbakkal, sokkos állapotban álltam egy helyben, könnyeimet visszatartva. Nem is érzékeltem az időt, csak a múltat láttam, ahol Dabival lehettem, ő pedig velem, mert mi egymásé vagyunk...voltunk...
-oi...OI...vissza kéne mennünk nem érek én rá egész nap- zökkentett ki egy erőteljes hang halucinációimból. Megviselt tekintettel ránéztem, majd élettelenül fekvő páromra, kinek szemei a semmibe meredtek. Pár lépést tettem felé, eközben kezeimet próbáltam kiszabadítani, hogy még utoljára megérinthessem, viszont ez sikertelennek bizonyult. Ránéztem teljes lényére, könnyes szemekkel végigvizsgáltam halott testét, aminek a hasán egy hatalmas lyuk volt. Fehér pólója már az alvadt vér színét vette fel, néhol hús és bőrcafatokkal tarkítva. A nyaklánca sehol...
Óvatosan arca fölé hajoltam és adtam homlokára egy puszit, tudván, hogy ez lesz az utolsó.
-vigyázz magadra a túlvilágon...Touya...- esett le az első könnycseppem szürkés bőrére, onnan pedig békésen tovább csorgott, míg a földre nem hullott, az összes többivel együtt. Szerettem volna több időt tölteni vele, hiszen nagyon szerettem, sőt...még mindig nagyon szeretem. Szerettem volna többször rámosolyogni, szerettem volna ha ő is visszamosolyog rám, mint mindig. Szerettem volna többször megölelni, érezni szívének dobogását, teste melegségét, karjai biztonságát. Szerettem volna még sokmindent mondani neki, de már nem tehetem. Nem tehetek semmit. Már nem...
Fogaimat összeszorítva nyitottam ki szemeimet, de a könnyektől eláztatott pilláim miatt csak homályosan láttam Dabi körvonalát, bőrének élettelen színét.
-igyekezz vagy elrángatlak innen- szólalt meg mögöttem az, akinek a hangjára egyáltalán nem voltam kíváncsi, sem pedig a létezésére. A sós cseppeket visszatartva egyenesedtem fel, lassan megfordulva, majd üres tekintetem ráemeltem a szőkére.
-miattatok halt meg- hangom nyugodt és kimért volt, semmilyen dühöt nem lehetett benne észrevenni. Semmi értelme nem lenne annak, ha elborulna az agyam a bosszúvágytól, sokkal inkább preferálom azt, ha az ember nyugodtan végzi el ezt a részt.
Fájt...borzalmasan fájt az a tudat, hogy Dabi elment, ötletem sem volt, hogy mit kezdjek ezután. Shigarakiék talán halottnak hisznek, talán nem. Velük is több időt akartam volna tölteni, de be kell érnem ennyivel, ők pedig remélem hamar túllépnek azon, hogy mi ketten Dabival már nem fogunk az élők sorai közé tartozni.
Drága Touya...nemsokára én is csatlakozom hozzád...
Aktiváltam képességem, ezzel hagyva, hogy az "altató" injekció hatni kezdjen, remélve, hogy a túlvilágon kellemesebb élményeim lesznek, mint a való életben.

Huh igen, nos ennek a könyvnek is rég volt új része, sajnos az ötleteim kifogytak, pedig maga a sztori az elejétől a végéig megvan. Már csak pontosan le kell írnom mi is történik😀

Na mindegy is, egyébként kíváncsi vagyok hogy éreztetek ezzel a résszel kapcsolatban, mi tetszett és mi nem.

Anyway kinek hogyan teltek az ünnepek? Nekem semmi karácsony hangulatom nem volt, de azért remélem ti jól éreztétek magatokat és eseménydúsak voltak a napok
<3

Ez lesz az utolsó, hogy pofázok ígérem, de kérlek hallgassátok meg a playlistet, amit beraktam felülre olyan jó Jézusom a lelkemet kisírom rajta olyan gyönyörű. Minden egyes zeneszám tökéletes benne egy mestermű az egész
😭😭😭