Az igazi hősök [ Bakugou x Reader]

3. rész

Azonnal rohanni kezdtünk az épület felé, ügyelve az esetleges csapdákra. Az a rohadék Katsuki biztosan gondolt erre az eshetőségre...
-te jobbra én balra- utasított a fekete hajú és a velem ellentétes irányba kezdett futni. Még reagálni sem tudtam a parancsára, de úgy tettem, ahogy kért. Óvatos voltam, de siettem is. Egészen az ajtóig mentem, majd megálltam. Semmi jelét nem láttam csapdának, ezért óvatosan benyitottam a hatalmas üvegajtón.
Mikor beléptem, láttam a bomba által okozott eldőlt falakat, amik romokban hevertek szerteszét. Sötét volt az áramhiány miatt, amit a robbanószer okozott. Aktiváltam képességem, így a kék láng segítségével bevilágítottam a tér egy részét. Lassan sétáltam az egyik megmaradt oszlop felé, amikor lépteket hallottam. Elbújtam az említett düledező, hosszú építmény mögé és vártam, hogy elmenjen. Egyre csak közelebb és közelebb jött, majd hirtelen megállt.
-már előjöhetsz- szólalt meg egy nem várt pillanatban. Amint meghallottam a hangját, nagy kő esett le a szívemről, ugyanis nagyon is ismertem ezt a személyt. Elléptem és kibújtam az oszlop mögül, majd szembekerültem vele
-Dabi legközelebb ne hozd rám a frászt kérlek- sétáltam felé
-legközelebb jobban rejtsd el a jelenléted, különben a hősök találnak meg nem pedig én- bökött mutatóujjával az orromra, amire csak megforgattam a szemeimet
-de hogyhogy itt vagy?- fontam össze melleim alatt a kezeimet
-nem örülsz nekem?- nézett végig rajtam és egy félmosolyra húzta ajkát
-tudod, hogy nem így értettem- sóhajtottam egy nagyot
-nos...- kezdett bele egy kis idő múlva -nem találtam senkit a bal oldalon, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök ide, vagyis...- gondolkozott el -azonnal ide jöttem- válaszolta nemes egyszerűséggel
-de nem ez volt a feladat- húztam össze a szemöldököm
-teszek a feladatra, hogyha veszélyben vagy- köpte a szavakat
-de eddig még semmi jele veszélynek- amint kimondtam, egy hatalmas robbanás jött jobbról. Dabi rámesett, hogy védjen engem a felénk zúdoló törmelékektől.
-ebben nem lennék olyan biztos- mondta felettem támaszkodva. Masszív lépésekre lettünk figyelmesek. Ahogy a cipője talajt ért, az apró faldarabok karistoló hangja hallatszott a mégjobban lerombolt teremben.
-lám lám...Rómeó és Júlia- szólt ércesen a jól ismert hang és megállt. Dabi leszállt rólam, majd mindketten felkeltünk és a hang irányába fordultunk. A porfelhő közül először csak a körvonalát, majd ahogy ülepedni kezdett a por, megláttuk az első számú hőst, Bakugou Katsukit. -meglepetés- vigyorgott öntelten
-ezt inkább mi mondhatnánk- szóltam idegesen, mire közelebb akartam menni, de Dabi megfogott a derekamnál és magához húzott
-meglep, hogy nem döglöttél meg- mondta a sebhelyes egyhangúan a hősre nézve
-én nem olyan vagyok mint ti- mondta komoran -de hadd mondjak el nektek valamit- kezdett bele elmosolyodva -innen már nem menekültök- vigyorgott ördögien
-miért vagy ebben olyan biztos?- húztam ajkamat egy félmosolyra
-valóban tudni akarod?- folytatta a vigyorgást, majd távoli lépteket hallottunk meg körülöttünk. Ha tippelnem kell, olyan tíz ember jöhetett felénk. Csak remélni tudom, hogy ezek a mi csapatunkból érkeznek ide. Dabival összenéztünk és a szemébben aggódást véltem felfedezni, ami egyáltalán nem jelentett jót. Sosem szokott ilyen fejet vágni.
A lépések egyre közelebb és közelebb hallatszottak és a sötétben csak nehezen lehetett észrevenni, hogy pontosan kik is jönnek. Miután mindenki Katsuki köré gyűlt, a vér megfagyott bennem, ugyanis erre nem számítottam...vagyis senki sem.
-hogyan?- döbbentem meg és némi rémület ült ki az arcomra
-tudod...megleptetek- kezdett bele az első számú hős nagy boldogan -a bombákra egyáltalán nem számítottunk. Ez aljas húzás volt- mosolygott -de nem volt nehéz kitalálni, hogy ide toljátok a pofátokat, nem pedig az utcán lévő tömegre- kuncogott gonoszan
-és most mi lesz? Megöltök minket és-
-mi van a többiekkel?- vágtam Dabi szavába aggódóan. A hős erre felnevetett
-sajnos azoknak a férgeknek sikerült elmenekülniük, de titeket sarokba szorítottunk- nevette el magát. Úgy beszél mint valami pszichopata állat. Ő még nálunk is rosszabb esküszöm. Vajon ha megkérdezném, hogy felcsapna-e gonosznak, akkor igent mondana? A természetét alapul véve jól beillene közénk. Csak az a probléma, hogy szívből gyűlölöm és nem viselném el a képét minden nap, nemhogy még a csapattársam legyen...
-azt hiszed ez gondot okoz nekünk?- mosolyodtam el fölényesen, leplezve az aggódásomat és a félelmemet. Igen. Valóban ez a kettő érzés volt bennem. Mégpedig azért, mert féltem, hogy Dabinak baja esne és azt nem tudnám elviselni. Még csak az kéne, hogy mégegy szerettem odavesszen. Na nem! Az kurvaélet, hogy ebből nem eszel Bakugou Katsuki!
-nem hiszem, tudom!- jelentette ki magabiztosan. Az egójától falra tudnék mászni undorító...
-milyen magabiztos valaki- tettem karba a kezem és hangom gúnyosan szólt -ez csak azért van így, mert a többi dísznek minősülő hősök állnak mögötted- mutattam végig rajtuk. Az egyiken megakadt a szemem. Ismerős volt. Nagyon is. Félig piros, félig fehér haj, égési sérülés a bal szeménél. Todoroki...Dabinak előbb feltűnhetett, ugyanis éreztem, hogy erősebben fog és remeg a dühtől.
-elég nagy a szád kislány...nem-
-kislány?!- fakadtam ki, miközben félbeszakítottam az éppen pofázó hőst. Gyűlöltem, ha így szólítanak, ugyanis számomra ez lealacsonyításnak minősül. Egyébként is egyidősek vagyunk. Nincs joga ezt mondani.
-Bakugou elég lesz ebből- szólalt meg a mellette álló másik hős. Félig-meddig ki tudtam venni, hogy ki az, a bevilágító holdfény miatt. Egy Bakugounál pár centivel alacsonyabb, de nálam jóval magasabb, vörös hajú férfi. Néhányszor őt is láttam a tv-ben, de nem volt érdekes, ugyanis nem ő volt a célpontunk. A hangja komor, mégis sokkal kedvesebb, mint a szőke szarzsáknak.
-furahajú?- fordult Bakugou az említetthez -úgy tudom nem kérdeztelek- mondta szúrós tekintettel -de ne aggódj most lesz vége ennek a dolognak- fordult vissza felénk és képességét villantva mosolygott ördögien
-meg fognak ölni- mondta Dabi egyhangúan
-valószínűleg- válaszoltam neki szintúgy érdektelenül -menekülj- toltam el magamtól
-még mit nem- mondta idegesen a mellettem álló és visszahúzott magához -aki menekülni fog, az te leszel- nézett le rám szigorú tekintettel
-ne kelljen veszekednünk- ráncoltam össze a szemöldököm, miközben felé fordítottam a fejemet
-pontosan ezért foglalom le őket, hogy legalább te elmenekülhess- mondta komolyan
-baka! Soha!- emeltem meg a hangomat, kiszabadultam karjai közül és egy kék lángfalat csináltam, hogy el legyünk választva a hősöktől és lerúgtam a hátunk mögött lévő düledező falat, ezáltal szabad utat nyerve Dabinak -indulj!- utasítottam fennhangon az előttem állót -ha kettőnket nem is, de az egyikünket biztosan elkapják és az ne te legyél- néztem rá komolyan
-neked elment az eszed- förmedt rám -mindketten me- egy hatalmas robbanás zavarta meg párbeszédünket, ezzel hatástalanítva a lángfalamat. Mindketten métereket repültünk. Sikeresen bebasztam a fejemet az egyik hatalmas törmelék darabba, ezáltal szédülést nyerve. Kurva jó.
Erőt vettem magamon és körbe néztem. Dabi mozdulatlanul feküdt pár méterre tőlem. Felkeltem, hogy odamenjek hozzá segíteni, de egy erős ütést éreztem a fejemen, majd eszméletemet vesztettem. Minden sötét volt. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Miért nem tudtam megmenteni Dabit? Vajon el fogom veszíteni őt is?