purr-fect /LS/

Occult occurrence

Harry arra gondolt, hogy amíg a kis szőrgombóca alszik, addig ő hasznosan tölti az időt és tanulni fog. Egyáltalán hívhatja őt a sajátjának? Az igazat megvallva, teljesen össze volt zavarodva. A „nyelv-incidens óta – ő csak így hívta –, olyan érzelmek kavarogtak benne, amiket eddig még soha nem is tapasztalt. Ezeket a mai napig nem is ismerte, nem is gondolta, hogy léteznek, hiszen nem érzett még ilyet. Louis elemi erővel húzta magához, mintha minden egyes porcikája neki kiabálna, hogy érintse meg. Különösképp vonzotta őt a hosszú, bolyhos farkincája, amit olyan szívesen a kezébe vett volna és órák hosszat csak fogdosta volna. Na, és a fülei? Azok az imádnivaló kis fülecskék, rajtuk a pihés szőre. Mint egy igazi kiscicának. Mást sem csinálna szívesebben, minthogy egész nap a kis fejecskéjét simogatná.

Te jó ég, tényleg ilyen dolgokon jár az eszem? Kezdek megbolondulni! – botránkozott meg Harry, és megrázta a fejét, hogy kiűzze ezeket a hülye gondolatokat az elméjéből. - Mégis mit képzelek? Fel kell hívnom Niall-t, most azonnal!

Apropó, a kis szőke manó. Még nem is tájékoztatta őt az eseményekről, pedig a minden lében kanál ír srác mindig első kézből akar értesülni a legfrissebb hírekről. Fáradtan a telefonja után nyúlt, ami az ágya végében hevert. Imádta a hatalmas francia ágyát, amin nyúlánk alakja ellenére is végig tudott úgy feküdni, hogy nem lógott le egyik testrésze se. Szerinte a világ legpuhább matracát rakták bele, amin, ha elterült, úgy érezte, mintha egy habos felhőn feküdne.

Niall számát beírva rányomott a zöld gombra. Nem telt el két másodperc se, már fogadta is a hívást. Nem meglepő, hiszen a szőke egész nap a telefonját nyomkodja. Egyből feldobta őt a barátja aranyos ír akcentusa, amit nagyon szeretett benne.

- Szia, Harry! Minek köszönhetem, hogy őnagysága megtalálta szerény személyemet? – játszotta túl a szerepét, majd a végén elröhögte magát. És köztudott, ha Niall nevetni kezd, akkor mindenki jól fogja érezni magát.

- Képzeld, mi történt! – kezdte izgatottan, és megint az eszébe jutott Louis aprócska alakja, mire muszáj volt elmosolyodnia. – Találtunk egy hibridet a kertben!

- Mi? – kérdezte ijedten Niall. Nagyon félt ezektől a lényektől és nyomós oka is volt rá, hogy így érezzen. Alig lehetett nyolc éves, mikor egyedül sétált haza a suliból, és egy elszökött hibrid rátámadt. Csodával határos módon nem esett semmi baja. Sikerült befutnia a közeli házba, így megmenekült a veszett állattól. De az emlékek ott maradtak vele és a mai napig rendszeres kísértik őt álmában.

- Nagyon aranyos! Elneveztem Louis-nak és anya megengedte, hogy megtartsuk! – lelkesedett a göndör, de egyből elszégyellte magát, amikor az eszébe jutott, hogy a barátja mennyire retteg tőlük. – Ne haragudj, Niall! Nem kellett volna mondanom, én...

- Ti komolyan befogadtatok egy hibridet?! – sivította olyan hangosan, hogy Harrynek el kellett tartania a fülétől a telefont.

- Ő nem olyan, mint az volt! – védte ösztönösen Louis-t.

- Nem? Honnan tudod, hogy nem fog éjjel az ágyadhoz lopózni és nem fogja átharapni a nyakad, miközben te békésen alszol? – kiabálta teljesen kikelve magából az egyébként mindig vidám és nyugodt ír fiú. Ez az egyetlen téma, ami ki tudja hozni a sodrából.

- Niall, ha látnád, akkor egyáltalán nem gondolnád ezt – próbálta óvatosan megközelíteni a dolgot. – Olyan, mint egy elveszett kis bárány. Nagyon ijedős. Fogadni mernék, hogy jobban félne tőled, mint te tőle.

- Nagyon vigyázz magadra, Harry! Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! – kérte Niall. Nagyon féltette a legjobb barátját. Nem akarta, hogy bármi baja essen.