verseim

szemfényvesztés

néha kell egy kis szemfényvesztés,
halál után fellélegzés.
szemet vakító csillogás,
mi elrejti a rothadást.
kell néha a tökéletesség látszata,
hibátlan embernek úgyse lehet bánata.
több milliót érő, drágaköves táska,
csak az egérrágta lyukat senki meg ne lássa.

csapból csöpögő, sárgás színű víz,
vérre emlékeztet az émelyítő vasíz.
sírni tudnék, de nem jön könny szemembe,
morfiumot fecskendezek remegő kezembe.
egy órája üvöltve könnyeztem halálért,
most egy vagyont adtam tíz perc boldogságért.
én vagyok a tébolyult, kit senki se szeret,
ha nem ölöm meg magam, más vág rajtam eret.

mit meg nem tennének azért az emberek,
hogy végleg lecsukjam opálos szememet!
azt, hogy a csapból kijöjjön a rozsda,
vérem bűneimet énrólam lemossa.
de minderre sor egyhamar nem kerül,
ahogy megjelenek, a társaság csendben ül.
nem csoda, hisz én vagyok a vért megdermesztő,
létezésem tagadó, örök szemfényvesztő.

28/04/21