~Bloody Love~ Strange Cases~

2.rész- A rettenetes sors

Ott állt az ajtóban az a személy aki az egész életemet tönkre vágta. Az aki megölte az édesanyámat.

-Elizabeth ő itt a nagybátyád Valter Frich- mutatja be nekem az igazgatónő azt a szemetet. De várjunkcsak...Mivan?? A nagybátyámat??

-Szervusz Elizabeth- vigyorog Valter. Ha belegondolok ez a név pontosan ráillik. Valter..
- Ez nem lehet igazgatónő. Nekem nincs nagybátyám, még anyuék mondták kiskoromban- mondtam de a végét halkra vettem.
- De megnéztük és Mr.Frich édesanyád testvére, akkor lehet, hogy valamit rosszul értettél- mosolyog azzal a "fogd be a pofád és örülj,hogy elmész innen" vigyorral.
- A kisasszonyt még ma szeretném kivenni az árvaházból ha ezt szabad Miss...?- néz Valter a nő szemébe és kézen csókolja. Na jólvan ez a ficsur benyalja magát..az eszem megáll.
- Hívjon csak Miss.Brendonnak- pirul el az igazgató- Természetesen Uram ha a papírokat aláírja és eme hölgynek is szerepel rajta az aláírása- mutatott itt rám-akkor már azonnali hatállyal elviheti.
- Rendben,köszönöm. Elizabeth légyszíves pakold össze Kicsim a holmijaid aztán gyere az irodába- darálja le Valter. Kicsim?? Mi a szart képzel ez magáról?
- Ne szólítson Kicsimnek különben..- kezdtem de itt félbeszakított.
- Különben mi lesz?- néz rám és hírtelen vörös lesz a szeme. Nem mondtam semmit ezért fogta magát és hangosan nevetve az igazgatónő után ment. Amint kilépett az ajtón én sokkolt állapotomban nemtudtam mit csinálni.Összetörve és sírva kezdtem el pakolni, fátyolos tekintetemtől alig láttam de nem is baj. Pont erre nem gondoltam. Azt hittem, hogy majd egy kedves kis szerető család majd jön és örökbe fogad. Erre jött ő. Miután minden holmim összeszedtem körbenéztem még utoljára abban a szobában ahol 7 éves korom óta felnőttem, majd kiléptem az ajtón. Az iroda felé lépkedtem amikor a legjobb barátnőmbe ütköztem.
- Liiiz- ugrik a nyakamba. Viszontoztam az ölelését, hisz kitudja mikor találkozom vele legközelebb- Hát te?- néz rám azokkal a hatalmas kék szemeivel.
-Em figyelj! Nemtudom, hogy mondjam el de, ahj..- könnyek gyültek a szemembe- Na jó kerek perec kimondom- mély levegőt vettem majd- Kivettek az árvaházból. Emma csak pislogott rám, majd láttam ahogy megremeg az arca és sírásban tör ki.
- Ne-nem le-lehet... i-itt hagysz?- szipogja.
- Sajnálom, de ígérem vöröske, hogy majd még találkozunk- küldtem felé egy biztató mosolyt. Ki tudja nembiztos, hogy látom még valaha, hisz maga a Sátán vett örökbe.
- Csajszi figyelj! Vigyázz magadra és vidd magaddal Mackó Urat- mosolyog majd a kezembe teszi a kicsit szétszakadt plüssmackót. Ennek a macinak is megvan a külön története. Emlékszem még amikor idekerültem nem nagyon szerettük egymást és akkor volt ez a maci osztogatás gyerek nap alkalmából. Ugyanazt a macit szemeltük ki és háát egy kis veszekedés és cipálás után elszakadt a maci. A gondviselők megvarrták nekünk. Eztuán kerültünk egy szobába és egyik este vihar volt. Em félt ahogy én is ezért lecuccoltunk a földre és Mackó Urat középre rakva elalaudtunk és innetől kezdve ő lett a mi kötelékünk.
- Köszönöm Emma-borultam sírva a nyakába.
- Na menjél már biztos várnak- tol egy idő után el magától- Szia!
- Szia- mosolygok majd a böröndömet megfogva elindultam mostmár az iroda felé és senki nem szólt most hozzám. Beléptem az ajtón és helyet foglaltam.
- Na rendben ideért Elizabeth kisasszony akkor lássunk neki. Mr.Frich kérem itt írja alá. Valter odafirkantotta a nevét majd ezt több lapon keresztül megismételte ugyanúgy ahogy az igazgatónő is.
- Kérem hölgyem ön pedig itt írja alá- mutatott a pontozott sorra. Nem akartam. A toll félúton megállt a kezemben, majd végignéztem rajtuk. Miss.Brendon csak a műmosolyát villogtatta míg Mr.Frich aliasz Valter dühösen és egyben ördögien nézett. Nem tehettem mást. Aláírtam.
- Köszönöm. Ezennel szeretnék sok sikert és boldog életet kívánni önöknek. Viszlát. Felálltam majd a cuccaimat megfogva kiballgatam a folyosóra, majd onnan a parkolóba. A "Sátán" vezetésével egy nagy fekete Rnage Roverhez mentünk, bedobta a cuccom a csomagtartóba majd szó nélkül beült a vezetőfülkébe. Kösz, kedves vagy gondoltam magamban és beültem hátra.
- Nem akarsz előre ülni- néz rám a visszapillantóba.
- Jaj te mocsok nekem te ne játszd it az ártatlant, csak induljunk már el.
- Rendben de szólok hosszú út vár még ránk. Gondoltam biztos az életünkre gondolt. Azzal a lendülettel elindultunk. Néztem London utcáit ahogy elsuhannak mellettem. A boldog emberek, munkából vagy munkába sietők és gondoltam végre kijöhetek közéjük. De ahogy egyre távolabb kerültek és megláttam a London vége táblát megijedtem.
- Csak nem gondoltad, hogy Londonba maradunk? - nevetett.
Kezd rossz előérzetem lenni. Nemsokáig tudtam foglalkozni vele, hogy hol fogom élni életem további napjait, mert elnyomott az álom...