red velvet | bae joohyun | kang seulgi | +12 | au | E/3 | irene & seulgi - feel good
Bae Joohyun háromnegyed kilenckor zaklatottan trappol - a zaklatottságnak már egy magasabb fokozatán teszi ezt, ami néhol átcsap fékezhetetlen dühbe, amelyet a kezében szorongatott, füléhez tartott telefonon vezet le, majd egy szempillantás alatt mély bánatba fordul, de tudatosan zár ki minden emóciót az elméjéből, ami nem utálat, harag és ennek társai.
Május lévén mondhatni világos van, a kinti lámpák sincsenek még felkapcsolva, miközben az összejoghurtozott, nyúzott kapucnis pulcsijában, egyszerű trikójában és melegítőnadrágjában küzdi le a rövid távot a második emeleti lakása és az utcavégi kávézó között.
A telefon kicsöng. Mindig csak kicsöng, kicsöng, kicsöng, és már szavakba sem tudná önteni, hogy mekkora mértékű késztetést érez arra, hogy földhöz vágja. Azonban pont mielőtt ezt megtenné, a csöngés abbamarad és egy hosszas sípolás jelzi, hogy ma sem fog választ kapni. De ezzel mit sem törődve használja ki a hangposta lehetőségét, közben hálát adva, amiért hétköznap lévén kevesen vannak odakint.
- Igen, én vagyok megint, már megszokhattad! - kezdi fájóan hatalmas gúnnyal a hangjában. - Vagy talán meg sem hallgatod ezeket, nem tudom és nem is érdekel, mert örömmel dobom ki az összes nálam maradt cuccodat, végül is nem kell tudnod róla! Biztosan nem volt annyira fontos a futóversenyen nyert kupád, meg az a ronda porcelánszarság, amit anyukádtól kaptunk, de ne aggódj, már összetörve hever a kukában! - Egy pillanatra visszavesz az indulataiból, és a hangsúlya is megváltozik, amikor hozzáteszi: - Mert elejtettem, amikor jöttem le a lépcsőn... Sajnos! Bárcsak én magam törtem volna szét!
A kávézó előtt megtorpan, mert nem akarja, hogy a vendégek és a kiszolgálók végighallgassák őt; de azt nem tudja, hogy az egyetlen ott maradt pincér ekkor fordítja át a táblát, hogy tudassa mindenkivel, hogy már zárva vannak.
Arról nem is beszélve, hogy Kang Seulgi, a másodéves pszichológia hallgató az egyetemen - és egyben az ő diákja - áll az üvegajtó mögött, és habár tudja, hogy csúnya dolog kihallgatni egy telefonbeszélgetést, főleg ha a harmincéves tanárod az, mégsem képes legyőzni a késztetést.
- Tudom, hogy mindig azt mondom, hogy most hívtalak utoljára, de ezúttal komolyan gondolom! Végeztünk! Ne hívj, ne keress, eszedbe ne jusson visszajönni a holmijaidért, mert az összeset el fogom égetni a picsába!
Joohyun kinyomja a hívást, és mély levegőt véve a zsebébe rejti a mobilját. Kifújva magát a kávézó bejárata felé fordul, ahol az első, amit észrevesz, az a piros "Zárva" felirat, amitől egész testében összegörnyed és egy csalódott nyögés kíséretében hátrahajtja a fejét.
Seulgi pedig a bejárathoz közeli asztalt törölgeti éppen, és nincs szíve végignézni, ahogy az általa egyenesen csodált nő bánatosan elsétál. Az ajtóhoz sietve azonnal kitárja azt, ezzel felhívva magára Joohyun figyelmét.
A lelkes mosoly Seulgi arcára fagy, a tanára halálra rémült arckifejezésétől elfelejti, hogy mit akart mondani, de pár másodperc kínos csend után eszébe jut, és lágy, kedves hangon megszólal:
- Nem akartam hallgatózni, de úgy érzem, szüksége van egy kávéra.
Joohyun a homlokát ráncolva a tenyereibe temeti az arcát, kínos, halk nevetést hallatva.
- Seulgi - ejti ki a nevét a száján, amitől az említett gerincén a hideg futkos. - Ez irtó kellemetlen. - Ezt inkább magának motyogja. - Ne haragudj. Elfelejtettem, hogy itt dolgozol. Ha tudom, nem jövök - néz végig a megviselt ruhadarabjain - így.
