stray kids | lee minho | han jisung | +12 | bandfic | E/3 | harry styles - she
Jisung úgy véli, talán nem is elég egy emberöltőnyi idő ahhoz, hogy kívül-belül, aprányi részletességgel kiismerje önmagát - ami, nos, belegondolva rémisztő, ezért általában kiűzi az agyából az unalomból beszökkenő teóriáját, amin valójában nem is tudna egy meggyes joghurt elfogyasztásánál tovább rágódni, mert a figyelme a legkönnyebben elterelhető és megszerezhető dolog a világon. Ennek ellenére most is eszébe ötlik a gondolat, miközben a hideg szoba hideg franciaágyának hideg paplanja alatt kucorog, ugyanis a magával kapcsolatos újabb felismerés csak erősíti az elmélete valóságalapját; ebben a percben rájön, igazából mennyire de mennyire is igényli az állandó társaságot. Hiszen hiába ő a leghangosabb nyolcuk közül, mindenkinél könnyebben elfárad és általában a saját magányába menekül, ahol meleg biztonságra számít, de ezt sohasem kapja meg. Minden csak hideg, hideg, hideg, és most annyira kívánja, hogy Jeongin kiabáljon vele egy játék miatt, vagy hogy Hyunjin piszkálja és kötözködjön vele, mert akkor nincs ilyen hűvös.
De a legforróbb akkor van, amikor Minho mellett fekszik néma csendben, könyvet olvasnak, a telefonjukat bújják, vagy csupán a plafonra meresztik álmosságban úszó szemeiket; mert valaki mellette van (nem is akárki), de nem kell szólnia egy szót sem.
Jisung innentől képtelen erőltetni a mobilja képernyőjére irányuló koncentrációt - túl megterhelő, sokkalta könnyebb maga mellé ejteni a készüléket és a fejére húzni a takarót, de annyira hideg még mindig.
S mintha az égiek csak meghallották volna a levendulamintás paplanba súgott panaszt, az ajtó óvatosan, halkan, udvariasan kinyílik, és Jisungnak nem kell felkukkantania, hogy tudja, Minho érkezett vissza, kiszakadva a fürdőszoba párás, fojtogató légköréből; egyszeriben az egész szoba lángra gyullad, a teste feltüzel, a matrac és a takaró pedig szoros melegszendvicsként ölelik maguk közé.
Nem néz fel, nem emeli meg a fáradtságtól elnehezülő fejét, habár kényelmetlenül érinti, hogy a szemeit nem képes lehunyni, csupán éberen meredni maga elé. Várja, hogy hallja Minhot a szekrényben turkálni, alváshoz kényelmes ruhákba bújni, de egy apró, alig észlelhető neszen kívül semmi sem üti meg a fülét; aztán a matrac besüllyed mellette, olyan távolságban, ami kegyetlennek és leküzdhetetlennek tetszik, mégis extrém közelségből érzi az ő takaróba bugyolált valója mellett azt az aligha elviselhető forróságot, amit a levetődő test áraszt magából.
Nem sokat hezitál, azonnal kidugja a bal karját a felmelegedett levegőbe, hogy megtapogassa a végeláthatatlan módon imádott és csodált alakot; a kézfeje finoman ütközik neki Minho nedves bőrének, és amint az ujjai kíváncsian lejjebb kalandoznak, megérzi a törölköző erős, kellemetlen anyagát a fiú csípője környékén. Ez elég motiváció a paplan eltávolításához a kócos kobakjáról - kívánja a látványt, a tapintást, a férfias tusfürdő illatát, s ezek egyvelege könyörtelenül homlokon vágja, és olyan mennyiségű izzadtságcseppek keletkezését okozza, ami a saját ruháitól való azon nyombani megszabadulásra készteti.
Viszont ekkor Minho tőle elfordított arcára vezeti a pillantását. Az arcra, amely otthont, biztonságot, szeretetet nyújt, és most mégis feloldhatatlan görcsöt ültet a gyomrába a sírás jeleinek és sajátos grimaszainak láthatóságával. Az első szipogás darabokra repeszti a tűzburkot, amit Minho belépése okozott, és habár nincs az a hűs, amitől Jisung retteg, helyette az aggodalom nyálkás kígyója mászik a nyakára és egyre szorosabban köré tekeredik, annyira, hogy cselekvésképtelenné válik; elveszít egy csatát a könnyek ellen.
A vereség kárörvendő bandukolása a bőrén, Minho fogyhatatlan gyémántcseppjeinek látványa és a meztelen vállak heves rázkódása azonban észhez téríti, elég erőt ad ahhoz, hogy felkönyököljön, majd a szituáció komolyságát tiszteletben tartva elrántsa a mancsát a törölközőről, s helyette szintén nedves, barna fürtök közé fúrja az ujjait simogatás céljából. Az elméjében összevissza cikázik minden haszontalan ötlet, amit nem tud Minho megnyugtatására fordítani; szimpla mi a bajok szöknek elé, amelyek nem nyújtanak segítséget egy zokogó fiúnak, akit mintha fél éve látott volna utoljára ilyen szívszorongató állapotban - emellett az sem elhanyagolható, hogy Jisung tapasztalatból tudja, hogy pityeregve beszélni még annál is rosszabb, mint amikor az agya ráerőlteti az ijesztő, de igaznak bizonyuló elméletének elemzését.
