"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy évvel később
Korán reggel a teraszon ültem és élveztem a napsütést, legalábbis próbáltam élvezni. Vékony ujjaimat a kávés csésze kerámia felülete köré fontam, miközben néztem, hogy a játékos pásztorkutyám egy szétrágott zöld frizbivel játszott a ház előtt található pici tóparton. A lakásom a belvárosban van. A kertben van egy kicsi tó, abban pedig halak úszkáltak és rózsaszín tavirózsák lebegtek a felszínén. Leginkább tavasszal szitakötők szoktak sütkérezni gyenge szirmaik felületén és néha békák szoktak ébreszteni hajnalok hajnalán, bár ez ritkán szokott előfordulni. Úgy érzem, hogy jobban érzem magam. Tudom és elfogadtam, hogy esélyt kell adnom a változásra, ezért arra törekedtem, hogy elfelejtsem azt, ami egy évvel ezelőtt történt. Életem legszörnyűbb éjszakáján voltam túl. Emlékszek, hogy a történtek után azonnal a korházba vittek és megvizsgáltak. Szerencsére nem voltam magamnál. Ha magamnál lettem volna akkor üvöltöttem volna kínomban. Rettegtem volna és azt kívántam volna, hogy bárcsak halott ember lennék. Egy éve nyomott az a rohadék pecsétet a jövőmre és egy éve zárták a koszos börtön rácsai mögé. Sokszor eszembe szokott jutni, de szerencsére már tudok aludni. Néha altatóval alszok el, mert annak hiányában kavarogni szoktak a gondolataim és az emlékek.
Ez a reggel más volt, mint a többi. Láttam a reggelben a reményt, éreztem a nap meleg sugarainak érintését a vékony karomon. Mosolyogtam és engedtem, hogy a tavasz magával ragadjon. Sokan úgy tartották, hogy a tavasz az újjászületés és egy új kezdet hónapja. Ez vajon tényleg igaz? A tavasz valóban elhozza a változást az életünkbe?
Engem megnyugtatott a tudat, hogy az a rohadék még mindig rácsok mögött van. Megnyugodtan a tudattól, hogy ott azt kapja, amit megérdemel. Bár az idő gyorsan telt számomra, fogadni mertem arra, hogy neki lassan és kínok közt telik. Csupán húsz éves voltam, még nem tudtam sokat a világról, még is úgy gondoltam, hogy ennél többet nem is szeretnék tudni.
Nyolc év....
Nyolc évet kapott az a rohadék. Úgy érzem, hogy nem hogy nyolc év, de egy élet sem lesz elég ahhoz, hogy a sebeimet összeragassza. A lelki sebet nehéz meggyógyítani mert az ember a mindennapokon magával cipeli. Elviszi a munkába, az utcára, a parkba és küzd azzal, hogy könnyebb legyen az élete. Tudtam, hogy az én lelki sebem soha nem fog eltűnni teljesen, de egy évvel a borzalmas éjszaka után végre reményt adtam arra, hogy végre minden más legyen.
Reggel felhúztam magamra egy vörös farmernadrágot egy púder színű felsővel és pórázt kötöttem a kutyám nyakörvére. – Hopp Nancie! Irány a kutyaiskola! – miután becsuktam a hátsó ajtót a fekete – fehér foltos kutyán boldogan farkát csóválta és vakkantott egyet. A kormány mögé ültem és szememre nyomtam a fekete napszemüvegemet. A kezem néha még mindig megremegett a kormányon, de igyekeztem mindig a jelenre és a pozitív dolgokra koncentrálni. Az okos Border Collie fülét hegyezve figyelte, hogy az autóval előre gurulok és jobbra kanyarodva felfordultam az útra. – Szereted a kutyaiskolát, igaz Nancie? – Nancie egy hároméves pásztorkutya volt. Eredetileg ajándékba kaptam miután megszereztem a diplomát, de valamiért Nancie nem egy ajándék lett nekem, hanem a legjobb barátom. Ő az a kutya, aki mindig érzi, hogy baj van, és mindig próbál jobb kedvre deríteni. Örökké csak játszana és nagyon szereti a mókusokat, illetve galambokat kergetni. – És hiányzik már Paul, az oktatód?
