"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Időm sem volt felfogni a dolgokat, minden olyan gyorsan történt, hogy csak sodródtam az árral. Kétségbeesetten fürkésztem Ariana arcát, miközben a dolgozószoba küszöbén állva sápadt arccal az arcomat fürkészte. Léteznek olyan pillanatok, amikor az ember tanácstalan és nem tudja, hogy az adott szituációban mit kell tennie. Én sem tudtam, hogy mit csináljak. Talán a sors akarta, hogy Ariana megtudja az igazságot. Megtudta, ezzel pedig minden megváltozott. Emlékszek, hogy lassan álltam fel a székről és figyelmesen fürkésztem az arcát. Érzelmeit le tudtam olvasni róla. Egyszerre volt mérges, szomorú és kétségbeesett. Küzdöttem azért, hogy ezt a pillanatot elkerüljük, de úgy gondolom, hogy a sors most döntött a jövőnk felett. A kérdés már csak az, hogy Ariana mit fog tenni. Képes lesz elviselni a fájdalmat és a bűntudatot, vagy teljes mértékben magát fogja okolni a történtek miatt?
- Ariana! Várj egy kicsit! - a lépcsőn szapora léptekkel igyekeztem utána, óvatosan a csuklója után nyúltam, de ő könnyes szemmel megfordult és kitépte kezét a kezemből. Felváltva fürkészte a tekintetem, a szeme már piros volt a könnyek miatt. Én csak sodródtam az árral és széttártam a kezem, mert nem tudtam mit mondani.
- Most már értem, hogy mire volt jó ez az egész! - mutatott a padlóra. - Bosszút akartál állni rajtam! - folytatta a szemembe nézve. - Nyolc évet nyolc évért, igaz?! - tárta szét a kezét könnyes szemmel. A szívem szakadt meg, hogy sírni láttam őt, de előbb utóbb megtudta volna az igazat. - Ártatlanul fogva tartasz engem, mert te is...ártatlanul kerültél fogságba - pillantott a padlóra, mintha csak most tudatosult benne az, hogy mit is jelent az ártatlan kifejezés. - Nyolc évig... - nézett végig rajtam, majd lassított felvételben láttam, hogy arca elé helyezi a tenyerét és egyenesen a mellkasomnak dől. Összefontam a kezem a lapockáján, hogy érezze a törődést. - Nem hiszem el! Ártatlan voltál! - zokogott a karjaim közt, én pedig próbáltam megnyugtatni, de ebben a helyzethez lehetetlennek számított. Éreztem amit ő érzett. Segítettem volna neki, de ezt fejben neki kellett helyre tennie. Furcsa érzés, mikor bármit megtennél, hogy enyhíts a másik fájdalmán, de nem tudsz segíteni, mert nem rajtad múlik a fájdalom mértéke.
- Semmi baj - simogattam a haját. - Minden rendben van! Tényleg minden rendben van - kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemembe tudjon nézni, majd hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. Ártatlan és érzékeny volt. Nem vonzódtam az érzékeny nőhöz, de Ariana minden nő személyiségét felülmúlja. Olykor erős mint egy szikla, néha pedig gyenge, mint egy virágszál.
- Már hogyne lenne baj! Nyolc év! - lépett hátra egy lépést. - Amit nekem köszönhetsz! - láttam az arcán, hogy mérhetetlenül el van keseredve, viszont nem tudtam teljesen oda figyelni, mert kellemetlen fájdalom szúrt bele a mellkasomba. Ujjaimat a mellemre helyeztem és a padlót fürkészve a torkomat köszörültem. - Szörnyű ember vagyok! Szörnyű! - temette tenyerébe az arcát.
- Igazából nem a te hibád! Én voltam rossz helyen...miért fáj a mellkasom? - kifújtam magam, majd a kerek asztal széléhez támaszkodtam, hogy erőt vegyek magamon. - Ez kellemetlen...- ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy a bejárati ajtó lassan bevágódik, majd egy testőr lép be rajta. Szigorú fekete napszemüvege mögött felém pillantott, majd hátra helyezett kezekkel megállt előttem. - Mit akarsz? - suttogtam rosszat sejtve.
