A magányos Valter Lemmer afféle csodabogárnak számított Dover kisvárosában. Egyedül csak a szomszéd farmon élő, fél szemére vak lány kereste a társaságát különböző összeesküvés elméletekkel traktálva. Miután a férfi éjjeliőrként megkezdte munkáját a...
Az álmai tették őt teljessé, mert tartották benne az életkedvet minden elátkozott nap, még olyankor is, ha éppenséggel bűnös dolgokról vizualizált egész éjjen át. Nem ismétlődtek szavak, melyek bántották felsértett lelkét. Nem jelentek meg régmúltból felelevenedett mellékhatásként undort kiváltó arcok, vagy ha mégis felriadt, egész addig nem tért nyugovóra, amíg csak a szépről nem álmodott. Titkokká váltak az álomképek, úgy berögzültek elméjébe, hogy akármikor elő tudta őket hívni, ha éppenséggel felejteni akart. Csakhogy a maradandó örök sebek sosem forrtak be igazán, akárcsak Luna Frewin arcán megmutatkozó relikviák, aki valahányszor a tükörképébe meredt egy konzervdoboz aljában, csak a szörnyű múlt tekintett vissza reá.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Számtalanszor elképzelte, vajon milyen lenne az arca, ha mindez nem történik meg. Ő is teljes életet élhetne az elhagyatott dögszagtól bűzölgő metropoliszban, ahonnan a szökés immáron csak a halálba vezethet, abba az ismeretlen utópiába, ahonnan nincs visszaút, még akkor sem, ha nem jó ott lenni. A lét e formája ebben az életben kivitelezhetetlennek bizonyult és kibírhatatlanná vált számára. Valteren kívül nincs más, aki feltámasztaná benne egy-egy röpke pillanatra az életkedvet, elfeledtetvén az iszonyatos éjszakát, a brutális nevelőapja tenyérbe mászó mocskos pofáját. Ő is álmodott! Bosszúról. Mert minden egyes éjjelen ő is azt tette Curt Harvey-vel, amit megérdemelne börtön helyett, és az a tett ezerszer kegyetlenebb kínhalálba vezető cselekedet.
A nyomát sem hagyta a tegnapi vihar, mintha csupán illúzió lett volna. Valter lelassított a temető bejárata előtt. Karórájára pillantott: 14 óra 55 perc. Luna még sehol. Leparkolt, leállította a motort. Bátortalannak minősítette az ifjú lányt, félénknek. Biztosra vette, nem fog eljönni. Hiszen ő maga sem merészkedett szívesen a városba, túl sok ítélkező szempár tapadt rá. A legjobb időpont kora reggel vagy késő éjszaka, amikor még Baker boltja nyitva van és a káromoló emberek rég nyugvóra hajtották a fejüket mindenféle átkozott bűntudat nélkül. Eldöntötte, még öt percet vár talán. Nem fogja felróni neki, ha tényleg nem jön el, miért tenné? Hiszen komoly elhatározás szükségeltetik egy ilyen kis kiruccanáshoz az idegenbe. A bezártság valami olyasmit nyújthat neki, ami megnyugvással tölti el, nem kavarják fel a belsőjében lakozó szépen felépített idilli békét.
Elmosolyodott, amint a visszapillantó tükörbe vetett egy röpke pillantást, mert eszébe jutott, mikor Luna elújságolta neki, hogy az egész házukban nincs tükör. Soha nem is lenne rá képes belenézni. Pár hete is a koszos ablaküveg előtt állva sminkelte ki magát, ezért néhol erősebben virított a szemkontúr és helyenként elkenődött az istenverte alapozó. Még a sminkkészlet fekete dobozának a tetejéről is lefeszítette a tükröt. Mi lenne, ha egyszer valóban belenézne? Szembe találná magát a saját démonával, amivel megbirkózik, netán elmenekül és összeomlik? 15 óra 5 perc. Késik, vagy valóban nem fog eljönni...
Valter egész életében egyetlenegyszer késett hazulról. Az első kimaradása és egyben az utolsó is. Negyed óra. Azért a nyomorult tizenöt percért verte véresre a hátát Cliff a bőrderékszíjával.
