Dögkút (Offal)

2013. 09.03 - kedd

„És az Isten kegyelemre és irgalomra méltóvá tevé Dánielt az udvarmesterek fejedelme előtt;" Valtert pedig letaszíttá' a mélybe, pokol tüzében elégve! Ha Dixon atya elfordulna Istentől, akkor ehhez hasonló szavak hagyták volna el felszentelt ajkát. Mert Odett asszony többet jelentett neki, mint egy templomi kisegítő. Ezt el is mondta a tárgyaláson, a rendszeresen templomba járók meg is lepődtek rajta. Egyben azt is elmondta, hogy néha meglátogatta Lemmert, az anyja felől érdeklődött, de a férfi állandóan valami mesével rukkolt elő. Korábban is viselkedés problémák voltak jellemzőek Valterra, mert az anyja sokat panaszkodott, hogy engedelmetlen, durván szólt hozzá, szitkozódott, lustálkodott egész nap, és dolgozni sem akart elmenni. A plébános ismerte Lemmer nevelőapját, Cliff Whole-t.

– Az a férfi maga volt az ördög. Elviselhetetlen alak. Nem is tudom, hogy Odett hogyan bírt vele élni. Kezet emelt az egész családra. Nem lehetett neki ellent mondani, mert rögvest feldühödött. Előfordult, hogy bejött a templomba, kiráncigálta Odettet, hogy adjon neki pénzt – emlékezett vissza. – Az a szegény asszony, sosem panaszkodott. Mindenki tudta, milyen gátlástalan alakkal él együtt.

A jelenlévők megbotránkoztatására a vád szólította tanúként Luna Frewint. Mikor bevonult az a lány a tárgyalóterembe, mindenki teljesen elképedt. Akik korábban látták, azok egyáltalán nem így emlékeztek vissza rá. Többen az arcán lévő forradásos hegekről, vagy a bal szeme világának hiányáról ismerték fel, de akadt olyan városban lakó is a tárgyaláson, aki még sohasem látta. Valter is felkapta a fejét, mikor megpillantotta a hibátlan arcú leányt, mialatt az magabiztos léptekkel fellép a tornácra, és eskütételt követően helyet foglal. Szomorú szemekkel bámult az ő egyetlen barátjára, Lemmer elmosolyodott, mikor ránézett egy fél pillanatra.

– Honnan ismeri Valter Lemmert? – első kérdés az ügyésztől.

– A városi temetőből. Ott találkoztunk elsőnek 2011 nyarán.

– Mi dolguk akadt a temetőben?

– Sírokat ástunk ki – mindenki hangosan megdöbbent a válaszon. – Olyan sírokat, amiken nem volt fejfa, sem név.

– Miért?

– Mert érdekelt, hogy kik fekszenek ott.

– És kik voltak ott?

– Halottak.

Akadtak, akik ezen felnevettek.

– Kérem, próbáljon meg a kialakult sajnálatos helyzethez méltóan válaszolni a kérdésekre! – figyelmeztette Lunát a bíró.

– Lemmer is magával együtt ásott?

– Igen, de legtöbbször nem volt hozzá kedve. Olyankor elmélkedtünk.

– Miről?

– Az életről. Hiszen nekem sem volt jó életem, és neki sem. A nevelőapja állandóan verte és megalázta. Az iskolában is ugyanazt kapta. Nem voltak barátai, nem járt sehová. Az anyja is idegesítette, mert miután meghalt Cliff, egyfolytában a Bibliát bújta. Abból idézgetett.

– Tudott arról, hogy Lemmer fiatal nőket gyilkol? – Egy fajsúlyosabb kérdés jött Lautnertől.

– Konkrétan nem tudtam, de több látomásom is volt azzal kapcsolatban. Arra vártam, hogy egyszer bevallja, de nem tette. Mikor utaltam rá, ő folyamatosan hárított, elzavart. Azt akartam, hogy saját maga mondja el nekem a tetteit. Segíteni próbáltam rajta, de ő nem hagyta. Elenor túlságosan befolyásolta.

– Elenor nem létezett! – hívta fel Luna figyelmét az ügyész. – Csak egy személyiség a vádlott elméjében.

– Nem igaz! – kiáltott fel Luna. Ezen többen is megbotránkoztak, még az esküdtszék tagjai is. – Elenor létezett. Mert én magam is láttam! És tessék... – a nadrágzsebéből előhúzott egy régebbi fényképet magáról, ahol jól látszott a forradásos arca, és a világtalan bal szeme. A magasba emelte. – Mindenki jól látja?! A képen én vagyok! Így néztem ki, pár napja azonban, csodával határos módon eltűntek. Tudják miért? Kimentem a dögtelepre, és Elenor javaslatára ettem a húsmaradványokból. Felfeszítettem a 484-es kon...