Felrobbantanám érted a világot || MHA Ff || Bakugo X OC

2. fejezet

Isabel

Katsuki Bakugo mellett ülve borzasztóan kicsinek éreztem magamat. Nem elég, hogy teljesen fölém tornyosult, a pad háromnegyedét elfoglalta és nekem semmi helyem nem maradt.

Ráadásul minden mozdulatomra felkapta a fejét, mintha arra vigyázna, hogy nehogy elszökjek mellőle. Pedig teljesen fölösleges volt aggódna, még a mosdóba se mertem volna kikéreckedni, annyira meg voltam ijedve.

Látszólag nem figyelt rám, unottan rágcsálta a tolla hegyét, de valahogy mégis mindig megérezte ha megmoccantam. Nem tudom hogy fogom bírni, ha mindig mellette kell ülnöm...

Az órákra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, visszagondolva azt se tudom megmondani milyen tantárgyak voltak, de a szünetek összes percére emlékszem.

Katsuki Bakugo minden szünet legelején kiment és csak a legvégére tért vissza. Ezt úgy értelmeztem mint ha szabadidőt adott volna, így hát megpróbáltam barátkozni egy kicsit.

- Izuku-san milyen szépen rajzolsz! - hajoltam Izuku Midoriya füzete fölé, aki erre teljesen elvörösödött és gyorsan eltakarta a lapot a karjával. Szegény fiú, bizonyára annyira ijedős mint én.

- T-tényleg tetszenek? Annyira nem vagyok jó rajzoló, de kicsi korom óta minden hőst lerajzolok akit csak meglátok. - motyogta.

- Akkor tarthatnál nekem valamikor egy kis bemutatót, én külföldi vagyok, nem nagyon ismerem az itteni hősöket... - upsz, ezt lehet hogy nem kellett volna elárulnom, de csak kitalálták, hiszen a nevem Isabel, ami egyáltalán nem japán.

- Tényleg külföldi vagy? - kérdezte egy teljesen rózsaszín lány, akit Mina Ashidonak hívtak. - soha senkivel nem találkoztam aki ne lett volna japán!

Ezek után már könnyű volt. Egykettőre megkedveltem mindenkit, csak Minoru Mineta idegesített, aki folyton valakinek a mellét bámulta. Még jó hogy nem neki vagyok eladva...bár...ami azt illeti Katsuki-san is végig a mellemet bámulta, még egy rajzhoz is hozzáhasonlított.

Az ebédszünetben Mina Ashidonak próbáltam valamit kitalálni Finnországról ahonann elvileg származom. Azt nem mondtam Mina-sannak, hogy csak 4 éves koromig laktam ott, mert utána elvittek Oroszországba titkosügynökképzésre, és a hatalmas, börtönszerű kőfalakon kívül soha semmit nem láttam az országból.

Katsuki Bakugo nem jött le ebédelni, én pedig nem mertem kérdezősködni. Inkább kihasználtam, hogy nincs ott és odaléptem a magányosan etkező Shoto Todorokihoz.

- Szia... - mondtam félénken. Rám emelte különböző színű szemeit, majd nemes egyszerűséggel felállt, fogta a tálcáját és átsétált egy olyan részre, ahol nem ült senki.

Először annyira meghökkentem, hogy nem vettem észre hova lépek és majdnem Hanta Sero nyakába öntöttem a maradék levesemet. Sűrű bocsánatkérések közepette megigazítottam a ruhám és már majdnem odaültem Tsuyu Asui mellé, amikor észrevettem, hogy Shoto-san aprót biccent a fejével.
Nem előlem vonult a terem másik végébe, hanem csak négyszemközt akart beszélni!

Gyorsan odaoldalaztam mellé és helyet foglaltam a jobb oldala melletti széken.

- Nem szeretem az embereket. - mondta.

- Néha meg tudlak érteni... - sóhajtottam.

- Mit akartál mondani?

- Ó hogy én? Igazából... - most esett le, hogy semmi különösebb oka nem volt annak hogy beszélgetést kezdeményeztem vele. Talán az vonzott oda, hogy annyi közös tulajdonságunk van.