Újra leszállt az éjszaka. És James végre nyugodtan aludt. Már nem forgolódott. Ma még a haját is levágatta! És ma már nem festett rólam képet, hanem elkezdett egy újat...ami már nem rólam szólt...
Az esti holdfényben gyönyörködtem, amikor megjelent Agatha.
-Szervusz gyermekem! Hogy telt a napod?
-Szervusz Agatha! Köszönöm! Remekül! James végre nekiállt mást festeni.
-Ez azt jelenti, hogy ...hogy...elengedted? Ezért suhantál el tegnap este olyan gyorsan?
-Igen, azt. Vele akartam maradni örökre de... de...Agatha...szerethetsz valakit annyira, hogy inkább elengeded? Mert tudod, hogy nélküled van esélye az igazi boldogságra. És ez fáj. Rohadtul fáj.
-De akkor valld be neki mit érzel! Már nem veszíthetsz semmit se! Halott vagy?
-Nem tehetem. A legcsodálatosabb ajándékot adtam neki, amit egy nő csak férfinak adhat. Esélyt a boldogságra. Ezt nem vehetem tőle vissza.
És tudtam, hogy jól döntöttem. Szellemem itt ragadt a földön. Itt a Baker Street 1245-ben. James mellett. És bármennyire is nehéz lesz látnom, hogy feleségül vesz majd valakit, hogy gyermekei lesznek, kárpótol az, hogy igazán boldognak látom!
Mert szerettem őt annyira, hogy elengedtem...
*VÉGE*
