Rain || Niall Horan FF♡

2.

Reggelre szinte teljesen eltűnt a dühöm, ahogy a mellettem szuszogó Luke alvó arcában gyönyörködtem. A szája picit nyitva volt, sötétkék szemei lecsukva, a pillái meg-megremegtek. Már aludtam, mikor ő jött, és annak ellenére, hogy tegnap este kicsit összekaptunk, ugyanúgy ölelt, ugyanúgy szorított magához, mint mindig. Szeretném azt hinni, hogy megbánta, de minden bocsánatkérése ellenére, ugyanúgy beszél velem, amikor olyan kedve van. Kezdem azt érezni, hogy egyáltalán nem érdekli, mi van velem. Persze Sophie mindig csak legyint, hogy hülye vagyok. Ő régebbóta ismeri Luke-ot, és nagyon szeret, csak nem tudja, hogyan mutassa. Nem mondom, hogy teljesen hiszek neki. A kapcsolatunk sose volt olyan mély, tekintve az első találkozásunkat...

Mocorogni kezdett mellettem, még közelebb húzott magához. Elmosolyodtam, és becsuktam a szemem. Akkor felemelte az eddig a nyakhajlatomban pihenő fejét, és a fülembe súgott. Pontosan tudtam, most a bocsánatkérés jön.

- Ne haragudj a tegnapi miatt - majd egy puszit nyomott a vállamra. Magamban elmosolyodtam, hogy ennyire kiismertem.

- Nem haragszom, Lukey - felé fordultam, így egymással szemben feküdtünk. - Csak rosszul esett egy kicsit - Persze Rose. Egy kicsit. - Megyek, csinálok reggelit, feküdj vissza nyugodtan - ledobtam magamról a takarót, és kikeltem az ágyból. 

- Várj! - szólt, majdnem kiáltott. Összerezzentem, és visszafordultam, ő felült az ágyban, és egyik kezemnél fogva visszahúzott magához. Egy lassú, hosszú csókot nyomott az ajkaimra, mielőtt elengedett volna. 

- Szeretlek, Pingvin- suttogta. Tudatnom kellett vele, hogy nem haragszom, nem akartam, hogy rossz kedve legyen miattam. Elég, ha csak nekem van. 

- Én is szeretlek - majd egy utolsó puszi a szájára, és már a konyhában is voltam. Miért érzem magam ilyen furán? Kicsit mintha az a tűz kettőnk közt már nem égne olyan nagyon. A gondolataimba mélyedve készítettem el a rántottát, majd bevittem Luke-nak a hálószobába, aki már időközben visszaaludt, és a saját tányérommal bevonultam a kis "nyugis szobámba". Itt szoktam festeni, és itt vannak azok a könyvek is, amiket már nem tudtam a hálóba és a nappaliba bezsúfolni. Luke utálja őket kerülgetni, ezen is jókat veszekedtünk. 

A festőállványhoz léptem, és végignéztem a rajta lévő vásznon, amit már elkezdtem festeni. Egy erőteljesen sárga képet kezdtem el festeni, amihez most nagyon nem volt hangulatom, ezért egy új vásznat tettem az állványra, és egy ecsettel a kezemben, pizsamában festeni kezdtem. Nem is figyeltem mit, az ecset szélsebesen mozgott a kezemben, aztán végül két fekete alak lett belőle. Két fekete alak, akik égtek. 

- Jézusom, az ott a tüdő? - jött be a szobába a barátom, és a vállam fölött végignézett a festményemen. 

- Azt hiszem - nevettem el magam, és visszanéztem a vászonra. Az egyik legjobban sikerült művem volt ez, a jelentésétől, és a morbidságától eltekintve. - Egész jó lett nem? - kérdeztem lelkesen.

- Hát... szerintem hiba volt erre pazarolni a vászont. Tudod mennyibe kerül egy? - egy puszit nyomott az arcomra, és kiment, bennem pedig biztos összetört valami. Hallottam, ahogy bekapcsolja a tévét, én meg csak álltam ott, a pizsamámban, festékes arccal a festőállvány előtt, és néztem a meztelen hátát, ahogy kávét csinál magának. 

Délután Grace-szel és Sophie-val mentem vásárolni, akiknek elmondhattam volna mi bánt, ha nem Grace ötvenedik pasizós szotriját kell hallgatnunk, aki - mivel sajnos török sorozatokon művelődik - annyit tud beszélni és olyan beleéléssel, olyan drámaian adja elő a tök érdektelen sztorikat is, mintha minimum a Szulejmánban szerepelne. Legalább vettem még két könyvet. Luke nagyon fog örülni.