Stop for a second (Marvel f.f) BEFEJEZETT

15. fejezet

New York utcái sötétek voltak és hűvösek, Anadil mégsem érzett félelmet. Hiszen Pietro ott volt mellette. A félelem a férfi társaságában elképzelhetetlen dolognak tűnt. Csöndben sétáltak egymás mellett. A lány bokája egyre jobban sajgott a magassarkúban, érezte, hogy a friss sebesült lábának nem tesz jót ez a kirándulás, de nem akart kocsit hívni. Minél több időt akart Pietroval töltetni.

Mint mindig, most is ahogy ketten maradtak az érzései felerősödtek és nem tudott betelni a jelenlétével, hogy ott van mellette. Elég volt csak a tény, hogy Pietro ruganyos léptekkel sétál vele, még a régóta beállt csönd sem zavarta. A szél hátborzongató volt, mégis a férfi illatát vitte hozzá. A gyomra összerándult és önkénytelenül bukfencet vetett. Szinte nem is volt ideje a bokájára koncentrálni, annyira lekötötte a figyelmét. Vajon tudja, hogy milyen hatással van rá?

Anadil rálesett a mellette sétáló szőkére és szemük rögtön összeakadt. Lehet hazudott amikor a legutóbb azt mondta, hogy az ezüst a kedvenc színe. Erősen vetekedett ezzel a gyönyörű égkékkel. Vakítóan világos volt, és... hátborzongató, képtelen volt elszakítani a tekintetét. Pietro elmosolyodott és a tekintete még a sötétben is perzselően ragyogott. Mintha tűz égette volna meg a lány bőrét amikor a férfi szeme lejjebb siklott testén.

- Még meg sem köszöntem neked, hogy oda jöttél – nyalta meg kiszáradt ajkait és zavartan visszafordult az utca felé.

- Ösztönösen védem azokat, akiket szeretek – Pietro ökle alig észrevehetően megfeszült aztán mintha csak egy gondolat jutott volna az eszébe megállt. Anadil is megtorpant.

- Tudod, észrevettem valamit – messze szirénák hangoztak fel, és a sötét sikátorban visszhangoztak az éjszakai közlekedés zajai. A lány csak zavartan állt egyik lábáról a másikra. Mindig félt, ha valaki az érzelmeiről akart beszélni neki.

- Sokáig nem tudtam, mi ez köztünk – Pietro villámló szeme könyörtelenül bámulta a lágy arcvonásokat.

- De... francba – szűrte a fogai között – Képtelen vagyok elviselni, hogyha más férfi a közeledben van.

- Féltékeny vagy? Ezt akartad elmondani? – a lány feszengését hűvösséggel palástolta.

- Annyira ártatlannak tűnsz, de tényleg – Pietro felemelte a hangját – de csak hazudni próbálsz mindenkinek magad körül. Átversz mindenkit. – hangja heves volt, alakja a lány fölé tornyosult. Anadil nem tudta a mókás vécéből megszökés után, hogyan vált ilyen komollyá a téma, de képtelen volt hagyni magát.

- Fogalmam sincs miről beszélsz – grimaszolt – tényleg halvány fogalmam sincs mi a halálról prédikálsz!

-Rólunk – harsant fel Pietro és összehúzta a szemét.

- Tudod mit csinálsz Anadil? Ismered te magad annyira? Dehogy ismered -keserű lemondó, nevetés volt. - Nem tudod elfogadni pusztán azt a tényt, hogy feltétel nélkül szeretlek. És képtelen vagy megbízni bennem, mert önző vagy és csak magadat véded, azt, hogy Te ne sérülj meg, hogy Te ne törj... -nem tudta befejezni a lány közbevágott. Szeme szikrázott, mellei előtt összefonta a kezét.

-... Gyártod a hegyibeszédet, ehhez értesz, de kérlek azt mond meg, hogy miért kéne nekem megbíznom benned! Amikor visszatértem a toronyba ugyanúgy felhívtál utcáról lányokat, mintha nem is léteznék.

- Te nem veszel engem észre vagy nem akarsz? – kiáltott rá hirtelen Pietro, mire összerezzent. A férfi idegesen lökte neki a sikátor oldalának és mindkét kezével a falnak támaszkodott elzárva az utat.

- Nem látsz? Vagy nem akarsz? – suttogta és a feszültség vibrált a levegőben.

-Mire gondolsz? – Anadil elfordította a fejét, hogy ne keljen a két tomboló szempárba nézni. Olyan éles volt, mintha íriszei között villámok cikáznának.

- A régi, ezeréve elmúlt dolgokat hozod fel mentségként ellenem, ellenünk. Nem akarsz szeretni...Vagy nem tudsz? - már nem volt ideges a hangja, inkább szánakozó. Az igazság, amit kiejtett tökéletesen megformált ajkain szomorú valóságnak tűnt. A lány szemében forróságot érzett, és vastag meleg fátyol lepte el szemét. Belátta, hogy igaza van. Valóban nem tud szeretni. Még magát se.

- Én csak összevagyok zavarodva. Nem tudom mi van közöttünk – szólalt meg végre. – Ez nem szerelem – nyers volt, és Pietro figyelmesen lépett hátrébb helyet adva neki, de Anadil utána nyúlt. – Érzek vonzalmat és még valamit, ami komolyabb, mint a szerelem... De nem tudom mi az – hangja elcsuklott zihálva tűrte a könnyeket az arcán. A Natasha által kivételezett tökéletes sminkben tiszta egyenes vonalat tört magának a kispatak.

-Akármikor történik közöttünk valami, amit fontosnak érzek, másnap felkelek és mintha vissza kerülnék a pálya elejére. Újra kezdődne minden... Mintha neked nem is lenne fontos. Hová tűntek az érzéseim? Nem tudom mi ez, amit érzek –tenyere Pietro arca felé nyúlt és két ujja közé vett egy tincset. Közelebb lépett, és másik kezét a férfi mellkasára helyezte. Érezte ahogy a vékony ing alatt egy szív halkan újra és újra dobbant.

- Nem a te hibád, sok év tehet erről fogvatartva.

- Egy idő után a szerelem képes átalakulni komolyabb dologgá... szeretetté – felemelte a lány állát, és forró ujjai perzselve melegítették Anadil arcát. Két kezével védelmezően húzta magához és felnézett a csillagokra.

-Gyönyörű ma este a hold – mondta halkan, mire Anadil csak halványan elmosolyodott. – Tényleg az – hajolt közelebb és ajkaik egymásba simultak. Ez a csók kevésbé volt heves, mint a legutóbbiak, sokkal inkább hasonlított egy mézédes és mámorító megváltáshoz. Egy tisztalaphoz.

A lány elhúzódott Pietrotól, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Dühkezelési problémáid vannak, borzasztó egoista vagy, ember birtoklási bajokkal és néha egy hatalmas barom tudsz lenni. – nézett a szemekbe majd lustán mosolyogva hozzá tette. – Szeretlek.

Pietro egy finom csókot lehelt a homlokára és óvatosan a karjaiba emelte.

- Haza megyünk, és ha reggel felkelsz nem kell elölről kezdeni mindent – ez volt az utolsó dolog, amit a lány hallott, mert a következő pillanatban Pietro futni kezdett vele. Rohant, mint egy puskagolyó, egyetlen hang nélkül, nesztelenül mintha a lába nem is érne a talajhoz, lélegzetének ritmusa sem változott. Pulzusa sem szaladt az egekbe. Úgy tűnt egyáltalán nem erőltette meg.