Stop for a second (Marvel f.f) BEFEJEZETT

9. fejezet

- Mintha... rabja lettem volna valaminek. Olyan volt, mint valami kábítószer, nem tudtam tőle szabadulni. Teljesen átvette az irányítást a testem felett... - Pietro mélyet sóhajtott és dús hajába túrt. – Teljesen elvesztettem a kontrolt. Steve figyelmesen nézte, Clint a másik oldalán. A férfi ezüstös tincseit felborzolva nyelt egyet és gondterhelten nézett az ajtó irányába.

Wanda és az összes többi Bosszúálló együttérzően simította meg a karját.

- Itt vagyunk veled. Mindent rendbe fogunk hozni – ütögette meg a vállát Steve és szelíd határozottsággal nézett a szemébe. Pietro csak biccentett és sebes kezét fürkészte. Nem hitte el, hogy Anadil és a húga kitudták belőle szedni a vért. Olyan óvatosságokat és precizitást igényelt a folyamat véleménye szerint, hogy a reményt már régóta elvesztette. De ők megcsinálták... Bevolt zárva a saját testébe. Újra türelmetlenül az ajtóra nézett és ellökte magát a konyhapulttól. A szobára sokáig némaság ereszkedett, majd halk koppanás csapta meg a fülüket. Először teljesen tompa volt, messziről a folyósó végéről hallották. Pietro tenyere izzadni kezdett a torka szárazzá vált. A koppanás egyre hangosodott majd nyikorogva kinyílt az ajtó és Anadil jelent meg a szobában. Vas mankó volt a hóna alatt, egész test súlyával arra támaszkodott és igaz arcán piros hegek vöröslöttek, mégis mindenkit halvány mosollyal üdvözölt. Több napig aludt, azalatt Bruce gipszbe tudta tenni a lábát.

- Sziasztok – köszönt és szeme megakadt Pietron. A férfi vonzotta a tekintetét egyszerűen nem tudott nem ő rá figyelni, képtelen volt elnézni a kék szemekből. A két mutáns sokáig egymás tekintetét kutatta, kiszámíthatatlan tekintetekből próbáltak olvasni és kimondatlan szavakat próbáltak meghallani.

Steve-ék egy idő után már kellemetlenül érezték magukat, és elhagyták a helységet kettesben hagyva őket. Anadilnak ez felsem tűnt. Amikor a férfi megjelent a láthatárón rendszerint az egész világ eltűnt körülötte és csak ők ketten voltak a közös burkukban méterekkel a talajtól. Időközben akaratlanul is közelebb léptek egymáshoz és a lánynak rákellett eszmélnie mennyire hiányzott neki Pietro. A jól ismert illat felkúszott az orrába, ami sok emléket kavart fel benne. Az aroma mentásan csapta meg az arcát, a szokásos havas erdő volt, de mégis valahogy Pietro bőrének az illatával vegyült. Szédítő volt, és Anadil többet akart belőle. Próbált úgy mélyeket lélegezni, hogy ne nézze komplett hülyének a férfi. Ő, mint mindig most sem vette észre milyen hatást gyakorolt a lányra csupán a teste illatával. Anadil kábultan pislogott, és megemberelve magát próbált újra a tényekre koncentrálni. Idejét sem tudta, hogy mikor beszéltek utoljára, úgy normálisan.

-Beszélhetnénk? – köszörülte meg a torkát Pietro, de őszintén fogalma se volt róla mit kéne mondania. Végig nézett a lányon és torkában még nagyobbra nőtt a gombóc. Olyan törékenynek tűnt mintha ereiben nem is vér, hanem víz folyna. Mint egy virágszál, akit bármikor felkap a szél és elragad.

Anadil csak bólintott. Nem tette le a mankóját, nem ült le. Nem akart gyenge lenni és végképp nem akart sokáig maradni. Túl sok volt neki ez így egyszerre. Elnézett Pietro mellett, és a konyha erkélyét pillantotta meg. Vágyakozva nézte az arany eget, a csillogó napsugarakat. Bárcsak ott lehetne.

Megrázta a fejét és újra a férfira nézett. Esetlennek tűnt és zavarodottnak. A lány átvette a szót és remegő hangjára határozottságot erőltetett.

-Én tudom, hogy nem te akartad csinálni ezt az egészet, hogy nem te tehetsz róla. – kezdte hirtelen és gyorsan folytatta, mivel tudta, hogyha tovább néz a férfi kifürkészhetetlen, határozott szemeibe nem fogja tudni végig mondani.

- Viszont értsd meg, nekem most idő kell. Nem tudom, ugyanonnan folytatni, mint amikor még nem volt ennyi bonyodalom... Sőt jobban belegondolva, sosem volt ilyen időszakunk...