Stop for a second (Marvel f.f) BEFEJEZETT

5. fejezet

Köd volt. A faágak egymásnak csapódtak a szeles időben és csattogó hanggal verdesték a temető kerítését. A sírkövek régiek voltak és leginkább elhagyatottnak tűntek. A számok, és néhányról már a nevek is lekoptak. Moha és kosz nőtte be őket. Az utak csúszósak és ködösek voltak.

A lány csizmája alatt megreccsentek az elszáradt falevelek. A temető kihaltnak tűnt, rajta kívül egy lélek se volt ott.

Anadil nesztelenül lépett egyre és egyre közelebb a síremlékek felé. Öt kő már messziről kitűnt a többi közül. A temető leghátsó részében voltak eldugva az árnyékban, mintha csak rejtegetni próbálták volna, még is ezek a sírkövek tűntek fel először mindenkinek. A titokzatos tudatlanság, a kibogózatlan múlt, amit senki se tudott kideríteni. A legenda, ami rögtön mindenki tekintetét vonzotta. Az emberek sejtették, hogy nem sima balesetről lehetett szó.

A lány megtorpant közvetlenül az első sírkő előtt. Kezeit zsebébe süllyesztette és jobban összehúzta magán a kabátot. A régies márványra egy név volt írva. Robert Dahl. Tovább lépett majd újra megállt a mellette lévő hasonló sírkő mellett. Caroline Donelly.

Anadil kicipzározta a kabátját és egy virágot húzott elő. A rózsa mély bordó volt, sötét és félig már hervadt.

Az elmúlás szimbóluma – nézte a virágot a lány, majd finoman anyja sírkövére helyezte. Újra kabátjához nyúlt, de akkor finom mozdulatokkal a sálát emelte le a nyakából. Hezitálás nélkül lépett vissza és leguggolva apja síremlékéhez hajolt. Kecsesen tekerte a selymes anyagot a kőre, és a két végét összekötve hagyta ott. Még egy kis ideig élvezte a némaságot, ami körbe vette majd tovább indult.

Teljesen elfeledkezett saját magáról és az időről is. Csak tovább lépkedett az utolsó három sírkőhöz. Elszorult a torka és borzadva tekintett a három hosszúkás boltozatra. A testvérei megérdemelték volna a végtiszteletet. Hogy itt nyugodhassanak a szüleik mellett. Nem gyerek sírok voltak, mintha nem tudták volna eldönteni a korukat. A családjuk létezéséről csak pár szövetséges tudott, így nem is csoda, hogy még a testvérek kora sem szivárgott ki. Anadil az utolsó kőhöz ért, amin saját neve díszelgett.

Tudta, hogy találnia kell itt valamit. Valamit, ami segít tovább haladnia az úton. Ami előrébb juttatja. Lenézett a sötét márványra, amin vastag por réteg ült. Ez mögött egy üres gödörnek kell lennie – jutott eszébe hirtelen.

Mélyen gondolataiba merült, de mintha csak rossz ötleteket próbálna elhessegetni megrázta a fejét és határozottan megfordult.

Érdekes elképzelés motoszkált a fejébe. De nem! Nem teheti meg, ki az az elmebeteg, aki képes lenne ilyesmire.

Anadil hátranézett a sírra és határozatlanul civódott.

Habozva körül nézett majd visszafordult a poros márványhoz.

Győzött az eltökéltség.

Régen féltem tőle, hogy őrült vagyok, de most már úgy vagyok vele, hogy féljenek ettől mások – motyogta magában, és letérdelt a saját sírja mellé. Reménykedett benne, hogy talál valamilyen üzenetet, bármi féle nyomott.

Érezte az ereiben, hogy valami történni fog. Valaminek kell itt lennie.

Neki feszült a kőnek, ami sok erőlködés után végre megadta magát és csikorogva húzódott arrébb.

Hátborzongató hűvös levegő áradt ki a gödörből. Nyirkos föld szag és hideg csapta meg Anadil arcát. A lány vizslatva tanulmányozta a fa koporsót, amit már a természet elkezdett emészteni.

Óvatosan hajolt bele a gödörbe és remegő kezekkel nyitotta fel az ajtaját. Tudta, hogy üresnek kell lennie, mégis megkönnyebbült amikor csak sarat talált benne. Kifújta a levegőt és gyors ütemben pattogó szívére tette a kezét.

Sóhajtva tápászkodott fel a mocsokból, hogy felülről is szemügyre vehesse a nyitott koporsót.

Váratlanul hangos reccsenést hallott közvetlenül maga mögött. Anadil megperdült a tengelye körül és zihálva nézett körbe. Farmerjába törölte saras kezét és összehúzott szemekkel kémlelte a temetőt.

Biztos csak a felügyelő – gondolta, miközben próbálta magát lenyugtatni, de nem hagyta nyugodni a furcsa érzés, hogy valaki figyeli.

Próbálta fejben összeszedni, hogy mit fog mondani, ha az őr bácsi megtalálja egy felfeszített sírkő mellett. De az idegen nem jött közelebb, csak mozdulatlanul várakozott az árnyékban.

Anadil újra faágak reccsenését hallotta, de most már idegesen kapta a fejét az irányba.

Elég volt egyetlen pillanat.

Egy pillanatra kellett csak el néznie a temető árnyékos feléről, hogy ellenőrizze a zajok tulajdonosát.

Egyetlen egy momentum, mégis mennyi minden múlt rajta.

Hatalmas hibát követett el.

Óriási lendülettel ütötték vállba, mintha csak valaki neki ütközött volna.

Hangos sikoly szakadt fel a lány torkából, és elvesztve az egyensúlyát zuhanva esett saját sírjába. A régies koporsó nagyot nyekkent a csapódástól.

Anadil felkiáltva kapott a lábához. Saját fülével hallotta, ahogy a csont a bokájában, mint egy ceruza ketté törik. Ordítani akart, megpróbált felülni. A feje sajgott, sár csöpögött a kezeiről és a bokáját mozdítani se tudta.

Lihegve kapkodta a fejét, de csak a szürkés eget látta és a keretként körbe vevő gödör szélét. Saját lélegzet vételét hallotta csak. Újra megpróbált felülni a koporsóból, de a következő pillanatban egy sötét alak hajolt a gödör felé.

- Ki vagy te, mit akarsz? - kapkodta a levegőt a lány. Muszáj volt megtudnia ki ez.

Az ismeretlen arca kivehetetlen volt, mégis mint a lassított felvétel úgy hajolt egyre közelebb. Anadil összeakarta érinteni a két kezét, elakart tűnni innen.

Bármennyire is nehéz volt tisztán koncentrálni egy helyszínre erőt vett magán...

Az ideje viszont elfogyott... Fehér kendőt szorítottak a szájára.

Segítségért kiáltott, de kendő elnyomta a hangját és csak tompa kiáltást lehetett hallani.

A kendő csípős illata hamar kábulatba ejtette és a feje ernyedten zuhant vissza a koporsóba. Nagyot koppant a falapokon.

Még hallotta, ahogy a koporsó ajtaját nyikorogva ráhatják. Utána már nem érzett semmi mást, csak a nedves föld szagát és a csontig hatoló hideget.