Vízen futó gyertyaláng

𝙆𝙚́𝙩 𝙝𝙤́𝙣𝙖𝙥

Jeno mosolya fájdalmas.

Jeno mosolya túl sok titkot rejt.

Jeno nevetése elhalt.

Jeno nevetése nincs többé.

- Jaemin? – szólította meg a fiatalabbat Renjun. Nem volt abban biztos, hogy pontosan mit is akar neki mondani, vagy mit szeretne kérdezni, még magát is meglepte azzal, hogy megszólította a fiút. Egymással szemben ültek a kanapén, a kisebb az egyik előadásának jegyzeteit igyekezett megtanulni, míg párja egy regénnyel az ölében üldögélt. Jeno nem volt otthon és nem is volt várható a következő pár órában így Renjun csak engedett a benne felgyülemlett félelemnek és szavakká próbálta formálni őket.

- Hmhm? – pillantott fel érdeklődve Jaemin, viszont amikor látta párjának gondterhelt arcát, azonnal félretette a füzetét. Közelebb mászott hozzá és gyengéden simítva a combjára kereste a szemkontaktust – Baj van? Történt valami? Megint baszogattak? Egy szavadba kerül és megyek, mindenkit felrúgok!

- Nem, semmi ilyesmi – mosolyodott el haloványan idősebb hallva a féltő szeretetet, viszont hamar ismét leolvadt a görbület – Szerinted Jeno nem viselkedik furán az elmúlt egy-két hónapban?

- Nem, nem hiszem – ingatta meg a fejét Jaemin kisebb gondolkodás után – Vizsgaidőszakban van, valószínűleg csak azért ideges. Ne aggódj, ha lenne valami baj, szólna nekünk.

- Igen, igazad van – Renjun szívén a szorítás valamelyest enyhült ezeket a szavakat hallva. Neki is volt egy sejtése, hogy csak túlságosan aggodalmas, de addig nem akarta ebbe a gondolatba ringatni magát, amíg nem kap róla megerősítést.

- Tudom, hogy féltesz minket, de ígéretet tettünk egymásnak, nem igaz? Ha valami ismét olyan rosszra fordulna ahogyan régen éreztünk, beszélünk róla és együtt rendbe hozzuk. Ehhez pedig tartjuk is magunkat – fektette tenyerét kedvesének sápadt arcára és hagyott egy rövidke csókot homlokán. Renjun bólintott, jelezvén, hogy emlékszik az ígéretre, amit együtt tettek. Aggodalma ennek ellenére nem apadt el, egyszerűen csak igyekezett nem túlzásba esni. Mind a hármuknak megvolt a maguk nehézségei és nem is mindent voltak képesek egyelőre mindent rendbe hozni, ezért is született meg az eskü, amellyel biztosították, hogy a régi időkkel ellentétesen nem egyedül fognak szembe menni mindennel. Számíthattak egymásra és ezt nem szabadott elfelejteniük.