Vízen futó gyertyaláng

𝙏𝙞𝙯𝙚𝙣𝙝𝙖𝙩 𝙣𝙖𝙥

Renjun ismét a temető macskaköves útján haladt végig. Most egyedül volt, párjának még előadása volt és úgy tervezte, hogy elé megy, viszont képtelen volt elmenni a temető mellett. Hosszú percekig állt a vaskapu előtt, figyelte a bent uralkodó nyugalmat, majd az utcán virágokat áruló idős hölgytől vett egy szál sárga rózsát és lenyelve a torkában keletkezett gombócot lépett be.

A virág élénk szirmai túlságosan is elütöttek a szürke sírkőtől. A fiú az üvegvázába helyezte a rózsát, a többi hervadásnak indult növény mellé majd hátra lépve figyelte a gravírozott szavakat. Nem volt képes elszakítani a tekintetét Jeno nevének betűiről. Szíve sajgott, szemei égtek, de sírni nem volt képes. Úgy érezte kifogyott a könnyekből, az elmúlt napokban órák hosszát képes volt zokogni, akkor ott mégsem tudott egyetlen könnycseppet sem elhullajtani.

- Ne félj, csak én vagyok – szólalt meg egy nyugodt, mély hang mellette és ezzel egyidőben egy kéz is vékony dereka köré fonódott. Jaemin kezében is egy szál rózsa pihent, viszont ő még nem lépett előre, hogy a vázába helyezze. Erőt kellett merítenie hozzá és erre csak akkor volt képes, ha egy kis ideig magához ölelhette az idősebbet.

- Sajnálom. Érted akartam menni, csak... nem tudtam itt hagyni – dőlt bele az ölelésbe. Úgy érezte végre fellélegezhet így, hogy megjött a fiú, akire támaszkodhat. Nem néztek egymásra, mind a ketten a sírt figyelték és némán gyászoltak.

- Tudom – mosolyodott el lágyan a magasabb, majd annyi időre elengedte a fiút, hogy ő is a helyére tegye a rózsát – Azt kívánom, hogy bárcsak tényleg tudnék rá haragudni – sóhajtotta maguk közé gondterhelten. A szívén ülő bánat sokkal rosszabb volt, mint hitte, hogy valaha tapasztalni is fog.

- Én haragszom rá – jelentette ki Renjun meredten előrefelé nézve – Megszegte az ígéretét.