Vízen futó gyertyaláng

𝙀𝙯𝙚𝙧𝙠𝙞𝙡𝙚𝙣𝙘𝙫𝙚𝙣𝙝𝙖𝙩 𝙣𝙖𝙥

Renjun csendesen, egy szál sárga rózsát szorítva állt a sírkővel szemben. Tekintete többször is végig szaladt a belevésett betűkön, mielőtt közelebb lépve rá helyezte volna a virágot. Visszalépve az eredeti helyére összébb húzta magán kardigánját védekezve a hűvös szellő ellen, amely elkezdte körbe táncolni. Haját összeborzolta, viszont nem foglalkozott ezzel a ténnyel, továbbra is Jeno nevével farkasszemezett.

- Ne aggódj, Jaemin is nemsokár jön hozzád – szólalt meg lágy, nyugodt hangon – De szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled – vallotta be lesütött pillákkal – Három év telt el azóta, hogy itt hagytál minket és tudod... azt hiszem megbocsájtottam – nevetett fel keserűen; még ő maga is valószínűtlennek tartotta a kiejtett szavakat – Haragudtam rád, de most már ismét csak azt a szeretet vagyok képes érezni irántad, mint egykor. Jaemin nagyon sokat segített ebben és egyébként nagyon is büszke lennél rá. Megszerezte a diplomáját! Látnod kellett volna a diploma munkájának a védése közben, zseniális volt.

Renjun még jó pár apróbb történetet elmesélt ott a temető macskaköves útján állva, önmagát átölelve. Ajkain végig apró görbület játszott, íriszei csillogtak beszéd közben és abban a pillanatban visszanyerte a régi önmagát, elengedhette a gyász fájdalmas érzését. Soha nem fogja elfeledni a fiút, viszont, ha rá gondolt már nem érzett fájdalmat, csakis boldog emlékei voltak róla.

- Szeretlek, Jeno – mondta ki szavakkal is a gondolatait, érzelmeit – Hálás vagyok neked, rengeteg mindenre tanítottál meg. Sosem foglak megszűnni szeretni, vagy elfeledni téged – szélesítette ki a mosolyát – De itt az idő, hogy ne kapaszkodjak többé beléd. Félre ne értsd, nem szabadultál meg tőlem, még fogok hozzád járni, csak most már a saját lábamra kell állnom – fejezte be a gondolatát. Pilláit lehunyva állt ott egészen addig, amíg meg nem érzett egy vékony kart dereka körül.

Ellazulva, mosolyogva dőlt Jaeminnek pár pillanat erejéig, majd ellépve tőle nézte végig, amint a fiatalabb is egy szál rózsát fektetett a sírkőre. Összeölelkezve, csendben álltak ott. Nem csak ketten voltak, Jeno maga is ott volt és ölelte magához a két fiút, hálásan, boldogan, szerelmesen.

Vége