Vízen futó gyertyaláng

𝙀𝙜𝙮 𝙝𝙚́𝙩

Jaeminnek nem kellett nagy erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy tudja, párja Jeno által írt levelet szorítja mellkasához. A fiú arca sápadt, beesett volt, szemei vöröslöttek a rengeteg sírástól és már ez alatt az egy hét alatt is legalább két kilót lefogyott, hiszen a szükséges egy-két falatnál többet nem volt hajlandó enni. Mind a két fiún pontosan úgy ütközött ki a gyász, ahogyan azt Jeno előre megjósolta. Renjun nem volt rest a könnyeit szabadjára engedni, ezzel ellenben, viszont Jaemin tartotta magát és egyszer sem sírt.

A szobában uralkodó csendet egyedül a kisebb lépteinek zaja törte meg. Letelepedett a némán zokogó fiú mellé és minden szó nélkül ölelte magához. Renjun elengedte a papírlapot, ami lustán fordult párat a levegőben, majd pihent meg a parkettázott padlón és ölelte szorosan át párját. Szorosan bújt hozzá, menedéket keresett benne és menedéket próbált nyújtani a másik számára. Ketten maradtak, ennek a tudata pedig lassan emésztette fel őket.

- Elmegyek hozzá – szólalt meg hosszas hallgatás után Jaemin – Nem kell velem jönnöd...

- De, veled megyek – szakította félbe az idősebb, mélyen beszívva a levegőt. Tekintetét a plafonra függesztette ezzel is csillapítva könnyeinek hevességét. Lassan kibontakozott az ölelésből és állt fel az ágyról. A mozdulatot követően enyhe szédülés kapta el, ami miatt megtántorodott egy kissé, viszont párja derekára simítva nyújtott a számára támaszt. Hálás, viszont erőtlen mosolyra görbítette ajkait, majd lépett a szekrényükhöz, hogy felöltözhessen. A temetés óta nem járt Jeno sírjánál, úgy érezte eljött az ideje. Meg kellett tennie, nem engedhette el Jaemint egyedül.