Láthatatlan Kötelék || Lassan íródik ||

Part 11

- Ugyan - legyintettem -Erre vannak a testvérek nem igaz?

-De. Igazad van.

- Steve? Lehet egy kérdésem? - fordultam felé.

- Kettő is - mosolyodott el.

- Rendben - sóhajtottam - Nem tudnál ma velem tölteni egy kis időt?

- De hisz most is ezt teszem - ráncolta össze a szemöldökét.

- Igen, tudom de ma lenne egy randim de semmi kedvem elmenni. Gondoltam kimenthetnél.

- Én? Ugyan - legyintett - Szerintem adj egy esélyt a fiúnak.

- Ha megtudnád ki az nem mondanál ilyet. De lehet, hogy igazad van - piszkáltam a hajam - De ha gáz van hívhatlak?

- Bármikor - nevetett fel - De kivel mész ha szabad tudnom?

- Meg fogsz lepődni...

- Pietro? -vágott a szavamba.

- Honnan tudtad?

- Mindenki sejt valamit. Az rajtatok múlik, hogy ebből mi lesz igaz és mi nem - válaszolt titokzatosan.

Sóhajtva hátradőltem a puha fűbe és a felhőket kezdtem el nézegetni. Steve mellém hajtotta fejét és szemében itt-ott könnyek csillogtak.

- Minden rendben lesz oké? - szorítottam meg a kezét.

- Persze - bólintott hamis mosollyal - Szerintem menjünk vissza - pattant fel hirtelelen. Követtem és felültem mögé a motorjára. A bázis emeleti szintjén viszonylag nagy volt a csend. Szokatlan. Bekopogtam Wandához de válasz nem érkezett, zavarni nem akartam ezért átmentem Pietrohoz.

- Gyere - hallottam meg rekedtes hangját - Micsoda kellemes meglepetés!

- Ó, hallgass! Hol van mindenki? - léptem oda komódjához és megnézegettem a rajta lévő tárgyakat.

- Nem tudom. Szerintem csak mindenkinek elege lett az állandó vitákból és leléptek, csak úgy mint te és a Kapitány - sétált oda hozzám.

Némán bólintottam és egy képre tévedt a tekintetem. Kedves családi fotó boldog szülőkkel és gyerekekkel. Hátranéztem Pietrora akinek ajka akaratlanul is megremegett. Gyorsan letettem a képet és rámosolyogtam.

- Nagyon hiányoznak a mai napig - sóhajtott.

- Azt hiszem egy cipőben járunk - emlékeztettem arra, hogy az én szüleim sincsenek többé.

- Lehet - vont vállat és visszaült az ágyára.

A komódon már csak egy vázlatfüzet hevert. Kissé megviselt állapotban találtam meg mikor a fiú hirtelen kikapta a kezemből.

- Nem. - mondta egyszerűen.

- Nem? Miért? - vontam fel a szemöldököm.

- Magánügy - emelte magasba a füzetet. Nekem több se kellett az ágyról elrugaszkodva hátára vetettem magam és kikaptam a kezéből a füzetet. Fellapoztam és szebbnél szebb rajzokra leltem.

- Ezt titkoltad ennyire? Virágok és épületek?

-Nem, nem ezt - vette ki a kezemből - hanem ezt - lapozott tovább a vázlatok között. Csodálkozva néztem a rólam, Wnadáról vagy esetleg Steveről készült képeket. Kidolgozott aprólékos rajzok voltak.

- Ezt se kell titkolnod - néztem a szemébe.

- Nem? - kérdezte halkan.

- Miért kéne? - kérdeztem vissza.