Piros csipke

Kettő

A közönség tombolt, Hua Cheng odatette magát. Néhány újságíró is jelen volt, annyira belemerültek a koncertbe, hogy elfelejtették miért jöttek. Háromszor tapsolták vissza, ilyen még sosem volt.

Fáradtan kereste telefonját. Ki az az állat, aki egy zenész embert, reggel hív?!

- Egen?

- Elnézést, hogy felkeltettem, uram.

- Jó-jó, miért keres?

- A kirendelt takarítónk az ajtó előtt áll, beengedné vagy már nem tart igényt a szolgáltatásunkra?

- De de... megyek... – kinyomta.

Odabotorkált az ajtóhoz, meg sem próbált felöltözni. Kinyílt a bejárat és ott állt ő, zavarban. Hua Cheng álmosan az ajtófélfának dőlt, kezeit mellkasán összefonta és mosolygott.

Xie Lian érezte, ahogy arca elpirul. Hua Cheng ruhája egyetlen bordó színű nadrág volt. Kócos hajával és félmosolyával egy félisten nézett rá.

- Újabb smink? – húzta fel szemöldökét. Xie Lian megrázta fejét.

- Nem, uram, dolgozni jöttem...

- San Lang..gege, szólíts San Langnak.

- San Lang, khm... Xie Lian.

- Gyere be, gege. Beszéljünk. – mosolyodott el.

Xie Lian nem válaszolt. Hua Cheng vagyis San Lang félreállt. Ahogy elhaladt mellette megcsapta illata. Fürdésből jött? Szívesen folytatta volna ott, ahol abbahagyták. San Lang a konyhába vezette. Intett, hogy üljön le. Körülnézett. Tökéletes rend volt, csillogott a padló. Miért kell ide takarító? Haaacsak...

- Kávét?

- Őőő... kérek.

- Meleg tejjel, cukorral?

- Kettővel, köszönöm!

Gyönyörű ital gőzölgött előtte. Mennyei illata volt. San Lang őt nézte, egy szemével. Egy darabig forgatta bögréjét, de nem tudta mit mondhatna, így – nagy sóhajtását visszafogva – belekortyolt. Nemcsak az illata volt mennyei. Minőségi kávé ivott, amit bizony évek óta nem engedhetett meg magának. Csendben voltak, Xie Lian szerint túl csendben. Lopva felnézett, San Lang leplezetlenül bámulta, még mindig.

- Hogy ízlik?

Xie Lian köhögni kezdett a félrenyelt kávétól. – Finom.

San Lang halkan nevetett. Rettentően szeretnivalónak találta a zavarban lévő Xie Liant.

- Sajnálom.

- Mit, gege? – húzta fel szemöldökét.

- Hogy lemondták a koncerteket.

- Csak azt?

Xie Lian bólintott. Nem, a csókot egyáltalán nem bánta, noha ez a helyzet egyre kényelmetlenebb volt.

- Értem – fújta ki a levegőt, megkönnyebbülten. Tartott tőle, mit fog mondani Xie Lian. – Ne aggódj miattam, teljesen megújulva térek vissza.

- Hm. Jó volt... – mondta, maradék kávéját szugerálva. San Lang gyomrából különös érzés indult meg a mellkasa irányába.

- A koncert?

- Is.. – még mindig nem nézett fel, de teljesen elpirult. Újra. San Lang a kis konyhaszigetre hajolt, alig fél méterre Xie Liantől.

- Van kedved eljönni velem vacsorázni? – az előtte ülőt úgy meglepte, hogy felkapta fejét, így egyenesen arcába nézhetett. Xie Lian nagyon szép volt. Furcsa ragyogás ült ki arcára, hogy aztán néhány másodpercnyi öröm után közömbös szelídségnek adjon helyet.

- Bármennyire szeretnék igent mondani, nem tehetem.

- Talán, gege valami mást csinál ma este?

Xie Lian elsüllyedt volna, nagyon szívesen. A világért sem akarta bevallani, miért nem, de valamit muszáj volt mondania.

- A másik munkahelyemen este kezdek, változó meddig szól a munkaidőm, rugalmas... – mondta ki félig-meddig az igazságot.

- Gege hány helyen dolgozik?

- Nem elegen, úgy tűnik...

- Ha gege nem ér rá este, akkor marad az ebéd! – egyenesedett fel – elvégre a következő hetek minden napján itt leszel velem. – mosolygott azzal a kedves szájával, amivel olyan jól el lehetett volna játszani. – Gege?

San Lang kérdése visszazökkentette a valóságba. – és a takarítás?

- Utána... – persze San Lang figyelmét sem kerülte el, Xie Lian viselkedése, meg kell hagyni élvezte.