Szebbé Teszem |ATEEZ|

7 - Együtt

Seonghwa nem engedte, hogy vigyem bőröndöm, így kezeim magam előtt összefonva tartom, ahogy tehetetlenül megyek utána, a lakóház legfelső emeletére, ahol életem legszebb pillanatai történtek. Őszíntén elmosolyodom, ahogy a liftbe érünk.
- Mi olyan vicces? - néz körbe gyorsan, de inkább mosolyom figyeli.
- Csak - pillantom el hirtelen, gondolkodva, mit is mondhatnék, de úgy érzem az a legjobb, ha az igazat mondom - jó érzés újra itt lenni - kapom vissza tekintetem egyenesen csodálatos, nagy, barna szemeibe, és jobban elmosolyodom, mire viszonozza a gesztust.
- Örülök, hogy jó érzéssel térsz vissza - látom, ahogy kezét lendíti, de meggondolja magát és inkább visszaengedi. Pittyeg a lift, ezzel jelezve, utunk végére értünk. Seonghwa lendíti kezét, utalva arra, hogy magaelé enged, én pedig kissé zavartan megindulom kifelé. Hallom mögöttem lépteit, megérzem egyik karját vállamon, ahogy feszülten állok a bizonyos lakás ajtaja előtt.
- Ne aggódj miatta, ugyanolyan minden, mint távozásod előtt - húz magához közel, arcom mellkasához ér, ezzel kissé megnyugtatva - nagyrészt - teszi hozzá suttogva, még is meghallom, és a feszültség visszaáll. Kezét végigcsúsztatja karomon, de amint tenyeremhez érne, elrántja, és zsebébe nyúlva kulcsáért, kinyitja azzal az ajtót.
- Itt vannak! - kiált San örömében, és elfut a szobák irányába. Jongho csak ott ül a kanapén, büszkén mosolyogva magának.
- Na, mi lesz? - kérdezi Seonghwa játékosan - menj be nyugodtan - lágy hangjától lehajtom fejem, és elmosolyodom, úgy lépkedem be a nappali közepére.
- Lett! - néz rám könnyes szemekkel Mingi, és máris karjai közt érzem magam.
- Mingi - ejtem ki nevét ajkaim közül és jobban magamhoz szorítom.
- Üdv itthon - mosolyog hátrébb Hongjoong, mire mindenki körbe állja a nappalit, velünk a közepén, és Mingi is elenged. Nem akarom, de könnybelábadnak szemeim. Seonghwának igaza volt, semmi sem változott. Minden ugyanúgy van, mint amikor otthagytam, a fiúk sem hidegültek el tőlem. Minden. Ugyan. Olyan.
Ez a tudat tesz a legboldogabbá. Kitartottak mellettem akkoris, amikor én nem tudtam. Én hibáztam, de ők mégis örömmel fogadtak, mintha semmi sem történt volna, és ettől a tudattól csak mégjobban rajtam van a sírás.
Próbálom visszafojtani több kevesebb sikerrel.
- Biztos éhesek vagytok már ennyi utazástól - töri meg a csendet Wooyoung, majd kacsint Seonghwára, és mindannyian az étkező felé tömörülnek. Úgy érzem, ha most mennék, előttük sírnám el magam, úgyhogy inkább távolodó alakjukat figyelve engedem ki könnycseppjeim, melyek nem szomorúságom tükrözik. Seonghwa elém lép, megragadja pulcsim nyakát, magafelé ránt, majd közelebb hajol, és enyhe puszit lehel arcomra. Eltávolodva tőlem elmosolyodik, majd ujjával letörli könnyeim, melyek közben tetteire jobban megindultak. Nem értem mit csinál. Ezt nem kéne tennie. Vagy újra álmodom? Egyébként otthon lennék, csak álmodom az egészet? De annyira igazinak tűnik, mégis... Az nem lehet igaz, hogy ő pusziljon arcon. Nem lehet, hogy pont ő, akit olyan hűen látom magam mellett álmaimban, akit a tökéletes párnak látom. Túl tökéletes lenne hozzám, nem tudnék teljesíteni mellette. Nem választana engem, egy csalódás vagyok hozzá képest. Biztos egy szebb, okosabb, viccesebb, ügyesebb személyt is talál nálam. Miért is gondolom túl? Ez úgy is csak egy álom.
- Letícia - Seonghwa hangja aggódó és lemondó, ahogy nevem képzi, szemei mesésen csillognak a lámpafényében, mégis érzem, nem csak a fény tükröződik szemeiben, de én nem vagyok képes semmire. Ugyanúgy állok, mint kattogásom előtt, meglepetten. Csak állok, egyre feszültebb vagyok, mégis egy szó sem jön ki torkomon, hogy megállítsam, mert ez a hal már elúszott, elfordul tőlem, lehajtott fejjel indul meg az asztal felé.
- Nem eszel? - lépked felém aggódva San. Megrázom fejem.
- Biztos? Nem lenne jó, ha kihagyod az étkezéseid - mér végig aggódva.
- Rendben lesz, nem kell aggódnod - mosolyodom el lehangoltan, majd elindulom Seonghwa szobája felé, magam mellett gurítva a bőröndöm.
- Tudod jól, hogy nekem - állít meg mondata és felé fordulom - nekünk - kalinpál körbe jelezvén a többieket - bármikor, bármit elmondhatsz.
- Tudom jól - ejtek el egy féloldalas mosolyt - Köszönöm, de nincs semmi, nem kell aggódnod - nézek szemeibe, majd elkapom tekintetem és már mennék is.
- Lett - állít meg újra.
- Hm? - fordulom felé érdeklődve.
- Holnap a csapatból egyedül én leszek szabadnapos, ha gondolod csinálhatnánk valamit - mosolyog bíztatóan.
- Még átgondolom - bólintom - Elmegyek zuhanyozni, elmondanád a többieknek? - nézek rá csillogó szemekkel.
- Persze - mosolyodik el, és el is indul feléjük, én pedig újra a szobát célzom meg.
Nem változott ott sem semmi, minden ugyanolyan maradt. Az ágynál elfektetem bőröndöm és a fürdéshez kellő dolgaim veszem elő, melyeket magamhoz szorítva indulom a fürdőbe és veszek egy nyugtatóan forró zuhanyt.