Szebbé Teszem |ATEEZ|

2 - Kezdet

Ismerős dallam töri meg a körülöttem uralkodó csendet. Körbenézek, és az ágyamon lévő telefonom rezeg eszeveszettül, miközben ugyanazt a zenét játsza újra és újra. Leteszem a kezemben lévő ollót és felállok a fehér asztalomtól. A pasztelrózsaszín ágyneműről levéve telefonom látom, hogy ismeretlen szám hív. Vacilálom, mi tévő legyek.

Ha van időm, felhívnálak - hangja visszhangzik fejemben, és gondolkodás nélkül felveszem.
- Szia - köszön egy hang félénken.
- Szia - köszönök vissza értetlenül.
- Elég nagy baj van - sóhajt hatalmasat, de hangját már megismerem. Hongjoong az.
- Mi történt? - kérdezem aggódva realizálva a helyzetet.
- A stylistunk lebetegedett, nekünk viszont pár nap múlva megkezdődnek a forgatások, és a fellépések - hangja tele van aggodalommal.
- Arra gondoltunk, nem tudnál nekünk segíteni? - teszi fel a nagy kérdést Seonghwa, Hongjoong helyett.
- Nem tudom - rázom fejem.
Segítenék nekik, de több ezer kilóméter van a két ország között. Ráadásul a repülőjegy sem olyan dolog, hogy könnyűszerrel megvegyék az emberek. És meddig lennék ott? Mennyi cuccot vigyek? Rengeteg megválaszolatlan kérdésem van még.
- Fizetnénk a jegyet, ha erről lenne szó - töri meg aggódó hangjával gondolatmenetem.
- Rendben, még átgondolom - nézek a fél kész lila koktél ruhára, amelyet még a párizsi fellépés után terveztem.
- Mit fog hozzá anya szólni? - suttogom magyarul, ahogy a több hetes munkám eredményét bámulom.
- Tessék? - kérdezi Seonghwa odafigyelőn.
- Elmegyek - válaszolom.
Anya elég régóta nincs itthon, majd hagyok neki egy üzenetet.
- De jó! - hallom hangján, ahogy mosolyog - Ma délután fél egykor találkozzunk a reptér várójában.
- Jó - mosolygom - ott leszek - ígérem meg.
- Várni foglak - ezzel a mondattal megszakítja a hívásunk.

Elemelem telefonom fülemtől és ránézek a telefonomra. Kilenc óra. El kell kezdenem pakolni, már most, ha oda akarok érni.
Előveszem az utazótáskám, és lerakom az ágyra. Kinyitom szekrényem és pár póló, pulcsi, farmer kerül a táskám belsejébe. Megfordulom, és az eddig mögöttem lévő tükörben szemügyre veszem magam. A még hajnalban hanyagul felkontyolt hajam kibontom, és megfésülöm. A hajgumit lehúzom jobb csuklómra, és a neszeszerem - amit még a párizsi útra vittem - úgy, ahogy volt, belehelyezem a szürke táskába. Abban a neszeszerben még mindig benne vannak a kellő dolgok, amik még Párizsban velem tartottak. Nagy levegőt veszek, ahogy meglátom, mennyi az idő. Nem a fővárosban lakom, viszont gyakran megyek fel, így szinte fejből tudom a menetrendet. Az egyik, amelyikkel odaérnék a találkozóra, nem sokára indul. Asztalomon alrébb lököm az ollót és a vonalzókat, amelyekkel nem rég dolgoztam, és az előttem lévő ceruzatartók egyikéből kiveszek egy tollat, és egy jegyzettömböt húzok magamhoz közel, amely a ceruzatartók előtt foglalt helyet.
Gyorsan írok egy üzenetet anyának, hogy fontos dolgom akadt, majd jövök haza. Ledobom a tollat az asztalra, vállamra helyezem a táskám és a jegyzettömbhöz visszafordulva, egy határozott mozdulattal letépem a felső cetlit és vacilálva szorongatom kezemben. Vacilálok, ahogy a félig kész munkámra nézek.

Ha elmegyek, nem lesz időm befejezni - a gondolat nem hagy nyugodni. Megrázom fejem, és felkapom a vázlatfüzetem a pasztel lila és pasztel rózsaszín színben pompázó szőnyegemről, illetve több ceruzát, egy radírt megmarkolva nyomom bele még a vállamon pihenő táskába, és végleg lezárom azt. Megállok a küszöbön. Végignézek a rettenetes rumlin, és egy mosollyal az arcomon végre elhagyom. Elhagyom azt a ruhát, amelyik teljesen megbabonáz. A konyhapultra ragasztom a kis üzenetem, így anya biztosan észreveszi majd. Felnyitom telefonom. Húsz perc, és indul a vonat.

Sietős léptekkel indulok el otthonról, hogy biztosan elérjem a vonatot. Éppenhogy kiértem, már láttam közeledni. Hatalmas teher esik le rólam, hogy tudom, elértem.

Ahogy megáll, kinyitom az ajtót, és fellépve a kocsiba keresek egy üres helyet magamnak. Egy négyesbe ülök be háttal, az ablak mellé. Táskám a mellettem lévő ülésre helyezem. Telefonom és fülhallgatóm elővéve teszem be a Promise-t. Még Yunhotól kérdeztem meg a címét koncert után. Enyhe mosoly szökik arcomra, ahogy hallom hangjukat, és kezd bennem megfogalmazódni az érzés, hogy hiába, de hozzám nőttek.

Mi van, ha Seonghwa nem jön? Mi van, ha amint odaérek, a stylistjuk visszatér? Ugye nem ez fog történni? - fogalmazódnak meg bennem a kérdések sorai, és mosolyom is egyre halványabb arcomon. A szívem hevesen dobogni kezd, mellkasom tehetetlenül követi szívem diktált tempóját, én pedig kételyek között, szerencsétlenül bámulok ki az ablakon, várva a hallhatatlan bíztató szavakra.

- A következő állomás Budapest - hallatatja a vonat hangszórója, hogy ideje leszállnom. Picit csalódottan temetem el táskámba telefonom és a hozzátartozó fülhallgatót. Az egyik kijelzőre pillantom, ami fél tizenkettőt mutat. Egy órám van odaérni. Amint megáll, én már az elsők között szállom le, és sietős léptekkel indulok ki az állomásról.

Telefonom kiveszem a szürke táskából, és taxit hívom.

Durva fél órába telt az út. Most tizenkettő múlt negyven perccel, és a váróban ülök. A reptér nyüzsgését hallgatom.
- Máris itt? - suttogja nyugodt hangjával, amitől a hideg fut át rajtam. Egyből megüt a felismerés, hogy Seonghwa az. Tekintetem végigvezetem rajta, egy fekete pulcsit visel, fekete farmerrel párosítva.
- Igen - dadogom, miután nagyjából túlléptem a traumán.
- Még két óra van a következő repülőig - nyújt át mosolyogva egy jegyet.
- Köszönöm - szökik mosoly arcomra.
- Én köszönöm - fest mosolyt arcára.
- És - fürkészem a talajt, mert nem merek szemeibe nézni - mit csináljunk? - facsarom ki magamból a kérdést.
- Nem vagy éhes? - keresi a szemkontaktust, amelyet félénken, de megadok neki.
- Egy picit - vallom be, ahogy elgondolkozom, még olyan fél nyolc tájt ehettem ma utoljára.
- Akkor nem bánnád, ha egy étteremben töltenénk az időt? - hangja gyengéd. Nemleges válaszom egy fejrázással fejezem ki - Tudsz valami jó étteremet a környéken? - kérdezi, akárcsak egy kisgyermektől. Éppen, hogy nem guggol le elém, megadva a tiszteletet.
- Ismerek egy kettőt - gondolkozom el.
- Akkor induljunk - mosolyog, ezután egymás mellett csendben lépkedtünk az egyik étterem felé.

Ebédünk elfogyasztása után visszatértünk a reptérre, ahol már várta a gép az utasokat, beleértve minket is.