SasuNaru a végsőkig!

2: Késésben

Naruto szemszög:

Ha még élne, menekülnie kellene annak a sötét parasztnak, aki kitalálta a koránkelést. De az is lehet, hogy egy nap annyira belefáradok a fáradtságba, hogy én magam idézem meg a túlvilágról, és jól leoltom a pi**ába.

— Nincs mese. Fel kell kelni. — tisztázom, és miután kitöröltem a csipáimat a szememből, a fürdőbe veszem az irányt a beállt derekamat szorosan fogva.

— Jó reggelt, kis rókám! — köszönt nekem anya, amikor leértem a konyhába, majd egy puszit is adott a homlokomra. — Hogy aludtál?

— Egész jól. Bár kissé furcsán kellemetlen volt, hogy még mindig nem ágyon aludhattam. — tettem enyhe utalást a kialakult negatívum miatt.

Már két hete így megy. Amint megérkeztünk Tokióból ide Londonba, kiderült, apu úgy vette meg a házat, hogy nincs benne semmi. És hogy miért is nem? Úgy gondolta, hogy majd együtt rendezzük be a saját stílusunk szerint, ami mind szép és jó lett volna, ha ezt előre mondta volna, mert akkor legalább az alapvető dolgokat előre letárgyalhattuk volna. Azóta pár holmi megérkezett, - amiket anya rendelt - de ez nem fogja megvígasztalni a fiatal, meggyötört végtagjaimat.

— Jaj, kicsim, ne zsörtölődj már ennyire emiatt úgy, mint egy 100 éves kampóorrú vén banya! Délután úgyis újra jönnek a lakberendező emberek, akik azt mondták, ezúttal hoznak egy lexikont is, amiből kedvünkre válogatunk a bútorok s annak színei között is, ami azt is jelenti, hogy ma már biztosan lesz ágyad. Mire hazaérsz várni fog. Viszont most nyomás az iskolába! Ates már kint van. — nyugtázta le ennyivel.

— ATES?! Anya, mondtam neked hogy nem akarok sofőrrel menni!

— Jó, akkor hívok neked egy taxit — már épp nyitni akartam volna a szám, hogy van lábam is, de megelőzött. — Késésben vagy és még az utat sem ismered. Ha máskor előbb elindulsz és biztosan tudod már az utat, akkor majd elengedlek gyalog is. — én erre csak bólintottam egyet, hiszen aki ismeri az anyámat tudja, vele kár vitába keveredni.

Kimentem hát az előkertbe aminek a közepén egy nagy szökőkút is van. Leültem a bekapcsolt állapotban vízilátványt nyújtó alkotmány peremére, és így vártam a taxim.

Nem izgulok az első nap miatt, hiszen biztosan szerzek barátokat. Ki ne akarna barátkozni velem? Mindenkivel kedves és segítőkész vagyok. Még azokkal is, akik velem nem azok.

A kis önbátorító gondolataim közben rövidesen megérkezett a szállításomért felelős taxim. Miután apró Japán akcentussal elmondtam a bácsinak hogy hova vigyen, gázra lépve azonnal gurulásra kényszerítette a járművet.

A célponthoz érve amint megpillantottam az iskolát, elképedten néztem rá olyan hatalmas épület terült el a szemeim előtt. Nem hittem volna, hogy egy gimnázium lehet ilyen nagy. Mármint, felénk nem igen voltak ilyenek. A magániskolák kislétszámú osztályokat alkottak, így nem is lett volna szükség felesleges kaszárnyákokra.

Belépve a gondosan megolajozott és kivitelezett rácsos vaskapun, elkezdtem össze-vissza kíváncsian nézelődni, mint egy kisgyerek. Ezen mozdulataim közepette pillantottam meg egy kissé odébb lévő, a suli mellett elhelyezkedő, egyik kedvenc sportomnak kialakított teret.

— KOSÁRPÁLYAAA! — ötültem meg magamban.

Kevesen tudják, de imádok kosarazni és egész jól is csinálom. Boldog, de egyben szomorú szívvel közelítettem meg az asztfalt egyetlen festett részét. A Tokiói barátaim jutottak eszembe, akikkel immáron csak online térben fogom tudni majd megosztani az élményeimet...

Bár hallottam a figyelmeztető csengőt, mégis megbabonázva haladtam a pálya felé.

Már vagy öt perce lecövekelve és csillogó szemekkel megspékelve állhattam a nálam nem sokkal magasabb, mégis idősebbnek tűnő srácokat nézve, amikor valaki megkopogtatta a balvállam.

— Helló! Kit tisztelhetek a személyedben? — kérdezte egy vörös hajú fiú.

Körülbelül fél fejjel magasabb nálam ő is. A tincsei rakoncátlanul ágaznak el, és dől róla a veríték.

— Öhm, szia — köszöntem kissé megszeppenve, mivel nagyon közel állt meg hozzám. — Ki vagy te?

— Én is ezt kérdeztem tőled. Még soha nem láttalak itt. Sasori. — nyújtotta felém a kezét.

— Naruto — fogadtam el, és én is bemutatkoztam.

— Nos, Naruto... Tudsz kosarazni vagy csak nézni szereted? — kérdezte féloldalas mosollyal. — Ha akarod, akkor mutasd meg mit tudsz. Gyere!

Egy gyors, senkit sem érdeklő bemutatkozást követően - amit a csapat tagjaival hajtottam végre - elkezdtünk játszani. Saját meglátásom szerint lenyűgöztem őket, mivel Sasori elismerően adta a tudtomra, hogy lát bennem potenciált. Épp meg akartam kérdezni, hogy esetleg máskor is beszállhatok-e, amikor is eszembe jutott egy alapból nem elfelejthetőnek tűnő dolog.

— Bazdkiiii, nekem órám van! Később még beszélünk! Legalábbis remélem! Sziasztok! — köszöntem el, és szaladtam ahogyan csak a lábam bírta. Szerencsére a gimnázium aulájában többször is átszambázván egy takarító elég hamar észrevette, hogy nem állok a helyzet magaslatán, amikor már háromszor haladtam el mellette, ezért felajánlotta, hogy elkísér a terembe ahol egy úgynevezett, Kakashi tanár úr tart órát.

A sötétbarna teremajtó elé érve megköszöntem a már idősödő hölgynek a jótettjét, mire ő egy kimért bólintást követően visszatért a munkájához. Épp kopogni akartam - jelezvén a megérkezésemet - amikor is a tekintetemet végigvezettem magamon. Csupa gyűrűdés és por a ruhám, és az arcomról is csurog a veríték a játék következtében amit lefolytattam. Sajnos a "kedves" nénike már elment, más meg nem nagyon van a folyosón, max egy két kísértő szellem akiket még a legnagyobb akaraterőmmel sem láthatok, így nem is tudom megkérdezni egy élő lélektől sem, hogy hol van a WC, ahol egy kicsit rendbe tudnám magam szedni. Nagy pechjemre, és az annál kisebb, de furfangos eszemre hagyatkozva, maradt a színészi tehetségemre való támaszkodás.

Gyorsan benyitottam és hangosan jelentőt tettem a megérkezésemről.

— Elnézést a késésért, tanár úr! Kissé eltévedtem.

Ahogy azt előre sejtettem... Minden szem rám szegeződött egyből. Na persze, nem is csodálkozok. Egy csapzott hajú, kissé piros pozsgás arcú pumukli épp most rondított bele az alapból unalmasnak tűnő órába.

— Semmi baj. Gondoltam, hogy valami ilyesmi történt. Naruto, igaz? — bólintottam az idősebbnek, miután az kérdezett. — Az én nevem Hatake Kakashi. A diákoknak Kakashi-sensei. Mivel az óra már elkezdődött azt ajánlom, hogy a szünetre halaszd az ismerkedést. Válassz egy szabadon lévő helyet és ülj le.

Végigvezetve az íriszeimet az osztálytermen, láttam, hogy két szabad hely van. Az egyik egy vékony, hosszú szőkehajú lány mellett, a másik pedig egy igencsak szokatlan rózsaszín hajjal megáldott mellett.

Mondanom sem kell, hogy az újdonságot nyújtót választottam, mire a szőkéből egy horkantásszerű hang jött ki.

Amikor leültem, a smaragdzöldszemű rám mosolygott, majd vissza is fordult a füzetéhez. Miközben lassan de biztosan elhelyezkedtem, éreztem valakinek a pillantását a hátamon, de nem akartam megfordulni, - hiszen már így is nagy port kavartam a kis béna belépőmmel, amit már nagyon bánok is, hiszen úgy nézhetettem ki mint egy idióta - ezért csak figyelmen kívül hagyva pakoltam ki a kelendő cuccokat a zöldre lakkozott padom tetejére.

Na mindegy. Ahogy mondani szokás, ha az első benyomás nem sikerül, attól még lehet korrigálni.

Végső motoszkálásomként elővettem én is egy füzetet, és elkezdtem jegyzetelni amit a tanár írt a táblára.

Írói szemszög

E-közben egy fekete szempárral rendelkező egyén le sem vette a szőke újoncról a szemét, ami senkinek sem tűnt fel, kezdetben még az illetőnek sem...