SasuNaru a végsőkig!

35: Nehéz szív

Sasuke

Éreztetek már olyan fájdalmat, mintha a bőrötöket nyúznák le?
Ezt éreztem akkor, amikor Naruto elmondta, hogy el akar menni nélkülem. Szerintem ez egy oltári nagy hiba lenne! Ha elmegy, tuti nem maradok életben! Olyan ő nekem, mint a halnak a víz. Nem tudok nélküle élni. Ez elég sablonosan hangzik, de így van. Valami megmagyarázhatatlan köteléket érzek kettőnk között amióta csak ismerem.

Amíg nem ismertem, próbáltam elnyomni a másságomat. Szorongtam és utáltam magam. Nem akartam szinte senkit sem a közelembe tudni, nehogy valaki rá jöjjön arra, aki igazából vagyok. Aztán jött ő. A szőkehajú hülyegyerek. *Az én hülye gyerekem.* Már az első nap leállt Inoval az iskola rib@ncával smárolni a folyosón. Valahogy rosszul éreztem magam miatta. Aztán a WC-ben az első párbeszédünk, amikor bemutatkoztam és a kezünk elsőnek ért egymáshoz, már akkor kiváltott belőlem valamit. Az-az apró, ártatlan érintés volt az, ami felgyorsította a vérem száguldását a testemben. Már akkor tudtam, hogy őt mindenképp el kell kerülnöm.

Utána meggondoltam magam, amikor Sasori furcsa mód ajánlatot tett neki, hogy csatlakozhatna a csapatába. Féltettem őt mert tudtam, hogy a vöröst valójában milyen fából faragták, és magamnak akkor nem mertem volna bevallani, de féltékeny lettem, amikor nem kísérhettem el őt a találkozóra iskola után, a kávézóba.

A furcsa álmom ami akkor ért engem, amikor el akartam indulni a megadott címre a házibulijába, amit azért szervezett Neji segítségével, hogy több embert tudjon megismerni.
A csók ami elcsattant.

Amikor felkeltem és realizáltam, hogy csak álmodtam, a szívem mélyén bántam, hogy nem történt meg valójában, pedig akkor még nagyon ellene voltam annak, hogy én bárkivel is kapcsolatot létesítsek, amíg a szüleimmel élek.

A csúf felismerés, hogy modell lányok, hírességek ezrei követik őt. A felismerés, hogy ő nem olyan mint én, és soha nem tarthatom a karjaim között, szörnyű volt.

Az iskolai napok és a hetek múlásával végül mégiscsak egyre közelebb kerültem hozzá. Vele bővült ki a kis csapatból álló baráti listám.

Legbelül elkezdtem napról-napra egyre lejjebb húzódni a sötétség mélységébe, amikor láttam mosolyogni, nevetni, egy karnyújtásnyira tőlem, mégis olyan távol... Ekkor éreztem azt hogy egy új érzést kezdek el megismerni. A reménytelenség érzését.

Aztán bejött a képbe a bátyám ,aki azóta sem árulta el, hogy mégis miről beszélgetett elsőnek Narutoval, mégis megtörtént. Csak annyit mondott, hogy a kávézóban látta meg, és beszélgettek. Ennek következtében pedig megjelent nálunk. Akkor már a gonosz szellemeim megállás nélkül marcangoltak engem. Pár hét alatt több kilót fogytam, még morcosabb és szótlanabb lettem, mint azelőtt.

Láttam anyán és Itachin, sőt még apán is az aggodalmat, de nem tehettem semmit. Nem maradt meg bennem az étel, nem tudtam aludni és...meg akartam halni. Nagyon fájt, hogy az egyetlen ember akit nyugodt szívvel tudnék magamhoz engedni, nem lehet sohasem az enyém. És ezt hogyan értem? Akárhányszor csak rá gondoltam, márpedig sokat gondoltam rá, nem éreztem azt mint azoknál a fiúknál, akiket annakidején megnéztem. Nem undorodtam magamtól, ami miatt vonzódok hozzá.

Elsőnek tartottam attól, hogy meglátogatott, de miután mondta, hogy azért jött mert aggódik értem, nagyon jól esett.

Amint beért a szobámba egyből otthon érezte magát. Ezen a napon mondta nekem hogy biszex, és ekkor csillant fel bennem elsőnek a remény pislákoló lángja.

Talán mégis van esélyem..- gondoltam akkor, és az addigi billog ami a lelkemet égette, alábbvett a fájdalmamból, ami belülről könyörtelenül mardosott már hónapok óta.