Halálközeli útvesztő (Befejezett)

23. fejezet; Az emlékeid mindent elfednek

( Amerikus szemszögéből )

20 p késést jelentek. Pontosan annyit, amikor megláttam egy kastélyt.
Nagyon menő, de mégi a régi stílusra utaló külseje volt.
- Ez baró. - Suttogtam magam elé, amint emberré változtam ismét, mert feket sihere ló ként egyszerűbb volt futni, mint emberként. - Ha Rachel helyébe lennék, hova mennék először? - Gondolkodtam hangosan. - Megvan! A kertbe. - Csaptam össze a kezem, mint a kő- papír- olló játékban.
Éppen indultam volna tovább, amikor megtorpantam. - De, most pont nem kéne őket zavarnom. Akkor irány a kastély!
Elindultam, és mondhatom mint mindenhol, itt is k*rva sok a lépcső.
- Nane! Én ezt meg nem mászom! - Álltam meg a lépcső sor előtt, mely olyan fehér volt, hogy szinte felhőnek mondtam volna.

- Gyerünk Amerikus! Már csak egy van hátra. - Lihegve bíztattam magamat, amiközben kúszva - mászva húztam magamat fel, a lépcsőn. - Ééééés....... Megvan! - Húztam fel magamat a lépcső tetején. Elterültem, mint egy szőnyeg. Csal feküdtem, és lihegtem. Percekig.
Zajt hallottam. Felkászálódtam a földről, és egy folyosó felé mentem.
Az első ajtó egy kissebb könyvtár volt, legalábbis a kicsi tábla az ajtó mellett ezt tanúsítja.
Beléptem. Valaki itt bent van. Az ablakok a szoba másik felében voltak. Onnan, vagyis az utolsó polc sorból jött a zaj forrása. Így, a polc mellé mentem. Onnan figyeltem azt az illetőt.
Magas, vékony testalkat. Hosszú fekete vállig érő göndör/hullámos haj. Fekete dzseki. Gondolkodni kezdtem;

" Ez nem lehet! Ő Beliar! De, mit keres itt? "

Hosszú töprengés után, úgy döntöttem, hogy megszólítom:
- Beliar! H-hello! Hát te? Hogy, hogy itt vagy?
Hosszan, és kimért mozdulattal csukta össze a könyvet, mely eddig nyelte el szemeit a könyv sorai közt. Szemében halott fény éktelenkedett egészen addig, ameddig meg nem látott engem. Boldogan, vagyis mosolyogva lépett felém közelebb, hanyagul valamelyik polcra felhányva persze, előtte a könyvet.
- Szia. Nem is sejtettem, hogy itt talállak majd. Am, Arthur hozott el. Amiután elhagyta volna Londont. Azt mindta, hogy tud egy helyet, ahol háborgathatatlanok vagyunk.
Ahol élhetünk. És én erre a békére vártam.
- Értelek. És öhmmm... Milyen? - Tettem rá az egyik polcra a kezem, ami majdnem eldölt, szerencse, hogy elengedtem.
- Remek. Elég csendes. Meg persze magányos vagyok. De már megszoktam.
- És azt, tudod, hogy Arthur miért jött el a kedvesétől? Mert az unokatestvérem ként egyetlen szót sem szólt róla.
- Hát, annak több oka is volt. De nem az én feladatom, hogy elmondjam. Kérdezd meg tőle személyesen!
- Oh, ok. - Mondtam érzepem mentes arcal.

" Bár a lelkem összetört, hogy nem segített. Félek beismerni, de többet jelent nekem ez a srác, mint eddig bárki más az életemben.
Félek, hogy beleszerettem.
Nem tuti, hogy nem!
Dededededede.... Nagyon is. Ahogy mosolyog. "

Erre elmosolyodott.

" Basszus! Ugye nem? "

- M-mmi az? - Kérdeztem értetlenül.
- Ja, am semmi.
- Az ez ember nem szokott csak úgy mosolyogni. - Ráncoltam a szemöldököm.
- Nem is vagyok ember. - Mostmár fülig ért a mosolya.
Na jó, én kiégtem. Elpirultam. Rosszabb voltam, mint egy paradicsom. 🍅🍅🍅🍅🍅🍅🍅🍅🍅
- Tudom. Te vagy az Alvilág örzője. A 13. Leendő uralkodó. A Trónörökös.
- Milyen szakértő. - Bólogatott elismerést mutatva.
- Hát elmondtad legutóbb, amikor Arthuréknál voltunk.

"Amikor Rachel kómában volt, akkor volt időm megismerni őt. Az első perctől kezdve szimpatikus volt nekem, de nem gondoltam volna, hogy az agyam szivacsként működik, és minden szavát beissza."

- Igen, emlékszem rá.
- Ja, persze, gondolom. - Kezdtem el játszani az egyik hajtincsemmel.
- Kérsz egy kávét? - Kérdezte percek múlva, miután hosszasan bámulta ahogyan a hajamat pödröm.
- Am, ja. Jól esne. - Bólogattam.
- Gyere. - Megfogta a kezem és húzni kezdett. Az arcom újra pírbe szökött.

" Tuti, hogy direkt csinálja! "

Mosolyogva futott tovább.

" Ja, mostmár egészen biztos. "

Egy emeletnyi lépcsőt futottunk, makd hirtelen balra fordultunk. Egy modern konyhával álltuk szembe magunkat. Gyönyörű szép volt.

" Imádok sütni, főzni, konyhában az életem! " - Ugrándoztam magamban.

- Szeretsz a konyhában lenni?
- Persze, nő vagyok. " Ez a dolgom". - Forgattam meg a szemem.
- Aham. Értem. Én nem tudom, hogy miért sorolják be a cselekvéseket, és/vagy a munkákat, a nemek szerint. Abszolút nincsen értelme. Mert nem mindegy a testalkat, a származás, meg egy csomó minden. - Ült le egy székre, majd tétovázva a szemembe nézett.
- Az emberek sokszor olyan szabályokat hoznak, aminek nincsen értelme, csakis azért, mert lusták, vagy, hogy megvédjék magukat.
- Hogy megvédjék magukat? - Ráncolta a szemöldökét.
- Igen. Mert vannak olyanok, akik elhitetik velük, hogy szeretik majd kihasználják az alkalmat, amikor tudják, hogy a másiknak őszinte szándékai vannak a másikkal szemben. De pofára ejti. Majd kezdődik előről az egész. Sokan ebbe halnak bele lelkileg. Mire mások azt mondják: "Nézd egy érzéketlen tuskó! Miért nem bízik meg senkiben? Miért él csak magának? Bár annak se. Csodálkozik, hogy nem kell ő senkinek." Ebben tudod az a vicces, hogy azért nem lesznek valakinek érzelmei, meg érzései, meg azért nem nyit egy idő után mások felé, mert fél hogy újra össze törik.
Az "Azt akarom, hogy felejts el!" Nem olyan könnyű, mint azt gondolják sokan. Ha valaki tényleg szereti a másikat, akkor nem tudja elfelejteni. Csak magát hibáztatja a történtekért, amikor váratlan ráirnak, hogy neki más dolga van és nincsen rád ideje.

Az ember feltenné a kérdést;
*

Bocs, hogy eszembe jutsz, de komolyan. Sajnáljam, mert megismertelek? Nem nem sajnálom. És miért? Mert szeretlek! Nem akarlak elhagyni. Nyomulós vagyok? Ragaszkodós? Olyan vagyok akár egy kullancs? Tudom. Én így tudok szeretni. Ilyen ragaszkodósan. Hibás vagyok? Tudom. Nyugodtan utálj emiatt, de ilyen vagyok. Utálj szabadon. Nem haragszom érte.*
- Ezt nem tinédzser kornak nevezik?
- Annak mondják. De összefoglaló néven : Szerelem.
- Igen az nehéz dolog. Főleg, ha egyoldalú.
- Igen, az a legrosszabb. Én csak tudom.
- Tényleg?
- Igen. - Ültem le vele szembe. A kezébe nyomtam egy kávét, amit mosolyogva elfogadott.
- De miből gondolod, hogy egyoldalú?- Kortyolt bele.
- Hát annak sok oka van.
- Értem.
- Felsoroljam?
- Nem kell, köszi. Tudom, hogy milyen.
- Hát akkor már ketten vagyunk. - Motyogtam a bajszom alatt.
Nem szóltunk egymáshoz. Csak mindketten a kávéba meredtünk. Amint megittuk, megkérdezte:
- Na, vissza megyünk a könyvtárba?
- Naná!

" Legyen egy hely, ami felszabadít. Ami mindent megold. Egy hely, melyben nincsen sem fájdalom, sem könnyek. Legyen egy boldog percem veled, ha már elérni úgysem érlek el. Ha már nem érinthetlek meg. Ha már nem érezhetem az illatod, ha már nem írsz. Ez maradjon meg nekem. Az emléked, mellyel színt festesz fekete-fehér életembe. Az te vagy. Úgy, ahogy vagy. Nem kell nekem más, csak, hogy veled lehessek. Ez mindennél többet ér. Számomra."