Halálközeli útvesztő (Befejezett)

3. fejezet; Piknik a titkos rózsakertben

Ha nem akarja elmondani akkor nem nyúzom tovább.
- Éhes vagy? - nyúltam az epres kosárért.
- Picit. - nem nézett rám, csak a szökőkutat bámulta.
- Na akkor lássunk hozzá! Leszedtem az epreskosárt takaró fóliát, és Arthur felé nyújtottam a kosarat.
- Köszi. -  vett egyet.
- Szép ez a hely... Sok munka rejlik benne... és óriási.
- Amúgy nem is olyan hatalmas mint hiszed.
- Ezt hogy érted?
- Nem nagy.
- Megfogalmazod, pontossabban, léci!
- Ah, mint láthattad egy rózsa útvesztő a bejárata, itt vagyunk a tisztáson, van még egy kis erdő, állatokkal meg miegymással, van még egy kis tó, és a lakásom. Ennyi. Nem sok nem meg mondtam?
- Hű. De akkoris nehéz ezt egyedül gondozni.
- Hát. Lehetséges.
- Mi? Neked nem is esik terhedre, szinte egy kissebb település gondozása?
- Biztos.
Erre már nem tudtam mit mondani, csak úgy tettem ahogy ő is.
Bámultam a semmibe. Egyszer csak hideg szél támadt, elsöpörte a fák leveleit, majdnem felborította az epres kosarat.
- Fagyos szél jön. Itt tavasz elején ez teljesen megszokott. De ez valahogy más volt.
- Gyere védett helyre kell mennünk, itt jelenleg  nem biztonságos! - Még be sem fejezte a mondatot, dölni kezdett a felénk legközelebbi fa a hátam mögött.
Hosszú fa lehetett mert igaz vastagnak nem volt vastag, max egy derékszélességű lehetett, de amikor dőlt vettem észre hogy nem is olyan kicsi. Csak azt láttam hogy dőlt a fa, majd megfordultam a nevem hallatán, Arthur ugrott felém kezeit széttárva, ijedséggel az arcán. Gurúlni kezdtünk a fűben. Gurúltunk amíg a szökőkút patkájához nem értünk. Feküdtem a fűben Arthur feltettem. A fejem mellett támasztotta a kezeit a fűben.
- Jól vagy? - kérdezte levegő után kapkodva.
- Igen. És te? - szuszogtam.
- Velem minden okés.
Felnézett és a fát bámulta. Majd lassan felált, és felsegített.
- Nem tudom miért dőlt el a fa, de azt sem hogy mikor nőhetett meg ekkorára. - Majd megláttam hogy a rózsa labirintust nézi, aminek a felénk eső kicsi része megrongálódott.
- Úristen. Mondtam suttogva. A rózsa labirintushoz kezdett sétálni, amikor megláttam a vérfoltot, a vállán és az oldalán.
- Arthur, te vérzel futottam utána.
- Mi? - Fordult vissza, így teljesen láttam a sebet. Magára nézett. Mire odaértem a sebek eltüntek, csak a felsőrészén a fehér ingjén látszott a szakadás menti vér.
- Ezt nem értem. Néztem a vért a szakadás mentén.
- Biztos a fa ága szakította ki az ingemet, és elkentem pár virágot.
- De így?
- Bármi lehetséges.
- De minden rendben? Fáj valahol ?
- Nem, nem minden oké. - Nevetett.
- Gyanús vagy nekem. - Láttam hogy nem akar róla beszélni, ezért viccesre fordítottam a dolgot, mutattam az orrára a mutató ujjammal. Hunyorított szemmel, csücsörített szájjal. Hangos nevetésben tört ki:
- Miért?
- Mert csak.
- Na jó gyere mielőtt még egy fa kidől!
- Rendben, csak megkeresem a kosarat.
- Am, itt van nálam.
- Hogy került hozzád?
- Egy bűvész sosem mondja meg, a trükk titkát.
- Az igaz. Hozzam?
- Elbírom. Kézenfogott és elindultunk az erdő mentén, elhaladtunk a tó mellett. Majd ott voltunk a háza előtt.
Modern volt. De mégis szép. Nem kocka, az alakját hasonlítani tudtam volna, egy csónak vagy akár egy hajó orrához is.
- Azta, nem semmi. - Néztem rá, de csak kedvesen mosolygott.
- A szüleim tervezték, és épitették, egy kúria lett volna, de a tulajdonos gyilkosság áldozata lett, a szüleim autóbalesetben haltak meg az átadás napján, hazafele jövet.
- Részvétem.
- Már régen történt, 19 éve. A bátyámmal éltem itt, de 14 éves koromban, elköltözött, a barátnőjével. Azóta évente egyszer meglátogat. Én pedig örököltem ezt a helyet.
- Szabad megkérdeznem hányéves vagy, vagy az már modortalanság?
- Nem nyugodtan, egyáltalán nem modortalanság, 29 vagyok.
- Hűha. Fiatalabbnak néztelek.
- Mennyivel?
- 6 évvel biztosan. Korombelinek néztelek.
- Olyan öreg lennék?
- Nem, csak a külső csal.- Tudod, ha nem mondtad volna hogy "6 évvel biztosan, korombelinek néztelek" akkor 27-nek tippelnélek, Rachel.
- Hah, a külső álnok.
- Megbántottalak?
- Nem. Csak meglepő volt.
- Már megijedtem.
És ekkor elérkeztünk a házához. Kinyitotta az ajtót és előre engedett. A ház belseje karácsonyi illatot ársztott. Kellemes és tágas. Nem is zsúfolt, hanem takaros.
- Aranyos és szép házad van.
- Köszi.
- olyan otthonos. Még be sem fejeztem a mondatot, valamilyen ismerős érzés átszaladt a fejemen. Mintha jártam már volna itt. Levettem a cipőmet. És egy kicsit arrébb húzódtam, hogy Arthur is beljebb jöhessen. Levette ő is a cipőjét, majd letette a kosarat, és egy papucsot nyújtott, nekem;
- Tessék, igaz hogy van padlófűtés, de nem árt felvenni. Nyugi vadonatúj, és még használatlan.
- Am, köszi. Am, ha már itt vagyok, akkor főzzek, valamit?
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. -  Nézett elismerést mutatva.
- Hát egy keveset.
- Az jó. Használd nyugodtan a hűtőt.
- Köszi. - Meglepetten vettem észre, hogy tudom merre van minden, ami egy kicsit zavart. De jó érzés volt egy oldalról.
- Baj van?
- Nem nincsen.
- Akkor jó.
- Am, mit szeretnél enni?
- Mindegy. Amit jónak látsz.
- Am oké. Kérlek tedd amit mondok, lehet hogy egy kicsit furi lesz.
- Rendben.
- tedd ki mind a két kezed oldalra, de egyenesen, és lassan forogj körbe.
- Vettem.
Úgy is tett ahogy mondtam neki. Amikor lassan elkezdett körbefordulni, egy csepp félelmet, vagy ilyedtséget sem láttam az arcán. Végigmértem tetőtől talpig. Megfontolt és lágy mozdulatokkal hajtotta végre a feladatot.
- Oké, kész is vagy.
- Mire? - Nézett rám értetlenül.
- Következő lépés, a hozzávalók válogatása.
- Segítesek?
- Nem kényszerítetelek.
- Köszi.
Majd oda mentem a hűtőszekrényhez. Szép volt, és ápolt, sehol egy karcolás. Értékelem, hogy nem csak én vagyok ilyen.
Óvatosan kinyitottam az ajtaját, és tátva maradt a szám.
Mindennek meg volt a helye, és minden volt benne amire szükségem volt. Ez az én emberem! De amielőtt belekezdenék az őrült főzöcskézésbe, megkérdezem mi az amit megeszik és mi az amit nem.
- Van valami allergiád, vag érzékenységed?
- Igen, az erős fűszerezést nem bírom. Sem a céklát.
- Vettem.
- Biztos ne segítsek?
- Nem kémyszerítelek, pihenj.
- Oké... Hm... Zavar téged ha közben beszélek hozzád?
- Nem dehogy. Csak nyugodtan.
- Köszi.
Gyorsan gondolkodni kezdtem. Vajon mit enne meg, Arthur?
Mi az ami jó érzéssel töltené el?
Hosszú go dolkodás után, ami kb 2 perc volt.
Currry. Nem az túl fűszeres. Hmmm... Mi legyen?
Tárkonyos tejszinrs csirkemell pörkölt rizibizivel. Ez lesz a tökéletes választás. Gyors, könnyű, és finom. Épp ideális.
A hűtőhöz mentem, óvatosan kinyitottam az ajtaját és kivettem
Filézett csirkemellet, bár azt a fagyasztóból, de az most lényegtelen. Főzőtejszín is volt a hűtőben, és a hagyma úgyszintén. Fagyasztóban mégt találtam, fagyasztott borsót is. A szekrényben találtam rízst tárkonyt sót, borsot.  És az olajat. Kivettem a kellő fűszereket. Fiókból vettem egy vágókést, majd egy vágódeszkát. Majd 2 serpenyőt, amiben süthetek, és annak fedeleivel. Pirítani kezdtem a hagymát, amikor megszólaltam;
- Am , miről szeretnél beszélgetni?
- Amiről szeretnél.
- Mondj egy konkrét témát!
- Olvasás, könyvek, filmek, kedvenc ételek, ruhafajták, stílus, kedvenc ruhadarab. Ilyesmi?
- Egyszerűbb lett volna, ha csak annyit mondasz;
" Szeretnélek jobban megismerni, mesélj magadról!".
- Igazad van. Khm..; Rachel Moon, szeretnélek jobban megismerni, mesélj kérlek magadról!
- Arthur, nem tudom mily módon méltányolod a könyveket, de én igen szeretem a regényeket, a misztikus történeteket, a romantikusakért nem vagyok annyira magába da de filmtől függően, döntöm el megnézem- e vagy sem.
- Mondj kérlek példákat!
- Rendben: Szivem és egyéb fekete lyukak, freaking romance. Több jelenleg nem jut az eszembe.
- Köszi.
- Imádom a könyveket, rengeteget olvasok, nap mint nap, sőt még a képregények sem zavarnak.
- Filmek azért nem annyira jönnek be, nem vagyok a mániása a filmnézésnek. De ha filmet kell nézzek, ugyanaz a variáció mint a könyveknél.
- Kedvenc ételem, a Ceaser saláta, tejfölös foghagymás öntettel.
- Ruhák között, nincsen nagy kedvencem, de a pulcsit, és a farmert télen-nyáron, ami nem farmer és pulóver ritkán vagyok hajlandó felvenni, ilyen például a szoknya ruhácska, csak alkalmanként egyszer. Stílusom az olyan ahogyan most látsz , ahogy öltözködöm. És te?
- Hűha. Ez sok minden meg kell hagyni. Én nem igazán olvasok, inkább filmes vagyok.
- Például?
- Például.. hm.. Alkonyat, gyűrűk ura, a profi. Nem jut eszembe több.
- Milyen típusú filmeket?
- Horror, thiller, misztikus, és nem az én műfajom de nincsen bajom a romantikussal se. Kedvenc ételem, embertől és helytől függ. Úgy öltözködöm amilyen a stílusom.
- Elegante.
- Pontosan. - nevetett.
- Szeretnél még megtudni valamit rólam? - Kérdeztem amiközben pirítotottam a csirkemellet.
-Ha szeretnéd, hogy sokkal többet megtudjak rólad.Hm.... Kedvenc színed?
- Fekete. Neked?
- Bordó, és a fekete.
Ebben a pillanatban tökéletesen megpirult, a csirkemell, így töltöttem rá egy kevés vizet. Lassú és sercegő hangot adott ki.
- Valamivel megbántottalak?
- Nem.
- Akkor baj van?
- Nem.
- Akkor?
- Semmi.
- De nagyon csendes vagy.
- Ilyen a természetem. Nem vagyok könnyű eset. Sokan utálnak emiatt. De tényleg nincsen semmi, csak kontcentrálok, beszélgetek, főzök, gondolkodom, a szokásos.
- Aha. Zavarlak, ha beszélek?
- Nem, jó veled beszélgetni.
- Ezt először hallom, eddig csak az ellenkezőjét állították rólam.
- De nem volt rá okuk, lefogadom!
- Ezt hogy érted?
- Úgy hogy tegnap este igaz hogy váratlanul, de megjelentél hogy beszélgetni szeretnél velem, nem csináltál semmi rosszat. És most  itt vagyok kvázi védtelenül, és semmi olyat nem tettél ami miatt el kellene itéljelek, vagy utáljalak. Mert rendes vagy. Már megmentettél, behoztál a saját világodba. Beszélgetünk, most fogunk ebédelni, mert perceken belül kész lesz az étel. Kedves vagy és gyengéd. Erre példa amikor megfogod a kezem. Nem húzol, nem is szorítasz. És jó érzéssel tölt el. Lehet hogy furcsán hangzik de ez egy lánynak nagy dolog.
- Hát nem is tudom hogy erre mit mondjak. - pirult el.
Ekkor összeöntöttem a rízst és a borsót. Ami hamar összefőtt. Majd elkezdtem elővenni a tányérokat, az evőeszközöket, üveg poharakat, szalvétát. Éppen mentem volna el a konyha pult mögül, amikor megkérdeztem:
- Hol együnk kint vagy bent?
- Ahhol szeretnéd.
- Most tényleg, csak mert ha bent akkor hoznék gyertyákat.
- Akkor legyen bent. - Mosolygott.
Majd elkaptam a tekintetemet, mert elkészült az ebéd. Lekapcsoltam a gázt. És ekkor odajött hozzám Arthur, és megkérdezte;
- Terítsek én?
- Igen léci.
Majd felnyúltam a fölöttem lévő konyhaszekrényből a tányérokat, majd megfordultam hogy odaadjam a tányérokat Arthurnak. Feltételezem, nem gondolta hogy segítsen fogok neki, ezért odalépet majd 5 centi távolság volt kettőnk között.
Én megfordultam, ő pedig az eddig helyzetemnek háttal volt, így pont találkozott a tekintetünk. 15 centivel volt magasabb mint én. Ő lenézett az én szemembe, én meg néztem fel az ő szemébe. Ácsorogtunk egy kicsi ideig, egymás szemébe méllyedve. Majd észrevéve a szituációt, elvörösödve szólalt meg:
- Bocsi, nem volt szándékos. - Majd ezzel a lendülettel félre állt, én pedig a kezébe adtam a tányért. Majd fordultam vissza, nem tudtam a szemébe nézni, full vörös lettem. Olyan jó érzés volt a közelsége, szinte már megszokott, de aranyos volt amikor próbálta menteni a helyzetet. Vissza lépten a szekrényhez, és elővettem az evőeszközöket. Majd le tettem egy tálcára, fogtam szép bordó színű szalvétát, mellé tettem. Kettő hosszú fehér gyertyát, a gyertya tartót, és gyufát.
Meggyújtottam a gyertyát. Csendesen sercegett a tűz a gyertyákon, vad táncot járt, lefogadom hogy emiatt magányos ő is. Mert szinte csak pusztít. Elpusztítja maga körül az életet, akár csak én. Emiatt is szeretem a tüzet, mert ráébreszt hogy nem csak én vagyok ilyen suta, az élethez, úgy ahogy az emberekhez is.
Amikor eloltják a tüzet, akkor is megmaradt az eléget anyag, vagy ha nagyon fizikusok akarunk lenni, akkor; a test, pusztítás végez maga körül, ami egy változó mozgást indít el.
Nem volt pontos, de nem is volt rossz.
Na visszatérve a story-hoz, amikor már minden szép és jó volt, égett a gyertya, volt a tányérunkban étel, (amit az előbb főztünk) és mindketten ültünk az asztalnál.
Rám nézett Arthur, és így szólt, gyönyörködtető hangsúllyal, ah, azok a szavak a lelkemig hatoltak, még most is beledobban a szívem, akár a puszta emlékétől is:
- Remekül főzöl.
- Hát, nem nagy mesterség... - Mosolyogtam.
- De nekem nem menne- Mosolygott ő is. Majd mindketten nevetésben törtünk ki.
- Akkor majd segítek. Köszönet mondóan bólintott, majd hozzátette;
- Már alig várom. Amúgy van nálam jó minőségű bor, aminek az íze szavamra mondom, hogy nincsen párja, kérsz esetleg?
- Ha szabad akkor igen, kipróbálnám.
Majd felállt az asztaltól, és hozott egy boros bohár párost, majd, letette mellé a bontatlan vörösbort. Bikavér. Jó ízlése van. Az életem eddigi legismertebb magyar bor fajtája, a Medina után az a másik nagy kedvencem.
- Mennyit? - kérdezte a pohárra nézve. - Csak azért kérdezem, mert nem tudom mennyire bírod az alkoholt, mert már volt arra példa,hogy egy kortytól ki volt, Bence, a haverom. Kesztyűs Bence.
- Ahogy jónak látod, rád bízom. - Mosolyogtam.
Félig töltötte mindkettőnk poharát.
Majd megemeltük, és megszólalt;
- Igyunk erre a napra, és a csodálatos ebédre, amit főztél, Rachel.
- Rendben. Egészségünkre! Canpaii!
Megint csak mosolyogtunk a másikra, a bort kortyolgatva, majd elmélyeddtünk a másik szemében.
Úristen minden egyes alkalommal, amikor a szemébe nézek rájvövök hogy gyönyörűséges a szeme.
Az egész emlékeztet a horizontra. Olyan mintha a szeme színe lenne az égbolt, a fehér átmenetek pedig a csillagok és illetve a csillagképek. Az összhatás szemet gyönyörködtető látványt nyújt.
Ebben a pillanatban észrevettem hogy elvörösödtem.
Érdekesen nézett rám, mert hirtelen elkaptam a tekintetemet.
-Mi a baj? - kérdezte aggódva.
- Semmi, csak olyan szép szemed van úgy szeretek gyönyörködni benne, csak mindig elvörösödöm.
- Oh, köszi. Tudod ilyet még soha senki nem mondott nekem.
Láttam hogy elvörösödik.
-Am mindegy együnk, ne csak dísz legyen az asztalom.
- Rendben. Nevettünk mind a ketten.
- Akkor jó étvágyat!
És szépen elkezdtünk enni, közben sok viccet mondtunk a másiknak, beszélgettünk inkább jellegtelen dolgokról